5. Fejezet

Tökéletes rémálom

05.18.

8:31. Nincs mozgás, minden békés és nyugodt. A tegnap készített fakerítés sértetlen és nem dőlt ki a helyéről. Azt hisze

A kis naplószerű füzet hirtelen becsukódik, a tompa hegyű ceruza a fűszálak közé hull, a szerző mélybarna íriszei felizzanak a késő tavaszi kánikulában, és olyan hátborzongatóan pillant a vele szemben ülő fekete hajú fiúra, hogy az rögtön elhallgat és meghúzza magát a fa törzsének árnyékában.

Luhan a leejtett ceruzát felveszi és átrakja a balkezébe. Mérgesen fújtat egyet, majd a lába mellett a talajba olvadó hosszú láncnak a végét megfogja és ránt egyet rajta. Fájdalmas nyögést csal ki ezzel a mozdulattal Taóból, de nem hatja meg, sőt, még talán élvezi is.

– Reméltem, hogy ma te leszel a legnémább a barátaid közül – mondja Luhan érzelemmentesen, komoly arckifejezéssel.

– Meddig akarsz megkötözve látni minket? – A kérdés halk, a csend egy szempillantás alatt elnyeli. Tao nem mer ennél hangosabban beszélni, fél, hogy újból megbünteti őt Luhan a helytelen magaviselet végett. Még mindig zsibbad arcának bal félteke, ha csak arra gondol, hogy tegnap mekkora pofont kapott az angyalarcú fiútól. Az alsó ajkán lévő, éppen gyógyuló sebről pedig már ne is beszéljünk.

Luhan arcán egy gúnyos féloldalas mosoly jelenik meg és Tao még mindig képtelen elhinni, hogy egy ilyen barátságos kisugárzású fiú mennyire kegyetlen és durva tud lenni. Ha nem lenne vele már lassan egy hete és nem ismerné kiszámíthatatlan, brutális énjét, hezitálás nélkül, mosolyogva beszélgetésbe elegyedne vele. Mindig csillogó, kellemes csokoládébarna árnyalatú íriszei, ártatlannak tűnő arca, egy kisfiúéhoz hasonlóan kócos haja, nyugtató és biztató mosolya, szálkás termete csak az édes cukormáz, ami tökéletesen takarja azt a romlott és taszító belsőt, ami igazából van neki. Hátborzongató, gondolja Tao és a karja libabőrös lesz Luhan lenyűgöző kettősségétől.

– Nem tudom – válaszol végül Luhan és hanyagul vállat von. Igazából nem foglalkoztatja őt Tao és a másik két túsz sorsa, olyan szinten hidegen hagyja, mint hogy a bakancsának a talpa csupa sár és abba ragadt fűszál. Csak azért verte láncra őket, hogy ne tudjanak elmenekülni, vagy ne adj isten olyat tenni, ami a saját testi épségét veszélyeztetné. Háború van, a holtak kikeltek a sírjukból, normális ember módjára újra sétálnak és járnak, és egy háború ideje alatt mindig jól jön egy-két fogoly, ha netán az ellenség rájuk találna. Első dolga lenne feláldozni őket, csak hogy mentse a saját életét és elmenekülve továbbálljon, mintha mi sem történt volna.

– Éhes vagyok – motyogja az orra alatt Tao, kinyújtott lábait összefűzi és egy reménytelen sóhaj bukik ki ajkai közül.

– Az jó, mert én is.

Luhan még egy darabig Tao arcát fürkészi és megállapítja, hogy igen egyedi vonásai vannak, rég találkozott olyan kínai származású emberrel, akinek ennyire eltér az átlagtól a külseje. Szépen ívelt szemek, apró ajkak, férfias arccsontozat, már-már ijesztően fekete karikák a szem alatt, széles váll, és ahogy így ruhán keresztül látja, izmos, szálkás testalkat. Bárcsak az a csúnya kékeslilás folt ne lenne az arcán, jut eszébe egy pillanat erejéig, azonban amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan válik köddé a többi fontosabbnak titulált mellett.

– Hova mész? – érdeklődik Tao, amint Luhan feláll és a legközelebbi vékony fa törzséhez kikötözött lovához sétál. A kérdés megválaszolatlanul marad, Tao pedig lehorgasztja a fejét.

A négylábú jószág hátára vannak erősítve Luhan csomagjai. Az egyik zsákban egy halomnyi éles eszköz található, amit Luhan az eddig megtett útja során gyűjtött össze. A másik hátizsákban fél, illetve egyliteres palackokban tárolt ivóvíz van. Szerencsére a készlet egyharmada sem fogyott még el, így nem kell ez miatt aggódni egy darabig. A nyereg másik oldalára van felszíjazva az íjához tartozó tegez. Összesen tizenhárom nyílvesszeje van és mind a tizenhárom nyílvesszőnek a hegye fekete a rászáradt, fertőzött vértől. Luhan túl lusta ahhoz, hogy megtisztítsa őket, ezért ügyet sem vetve a kiálló vesszőkre az utolsó csomagjának szenteli a figyelmét.

A cipzárt kihúzva a hátizsákba nyúl és találomra kihúz egy szendvicset a csomag mélyéről. Kézfeje alig merül el az ételtengerben, mire elhúzza a száját és úgy dönt, ennyi bőven elég lesz harapnivalónak. Majd később megy vadászni, ha kell.

Visszasétál Taóhoz és leül a vele szembe lévő fa tövébe. Kényelmesen elhelyezkedik, kiropogtatja az ujjait, majd nekiáll kicsomagolni a szendvicset. A csörgő hang végett Tao felkapja a fejét és mikor meglátja Luhan kezében az ételt, összefut a nyál a szájában.

– Luhan, kérlek. – Tao nyöszörögve mocorog a lánc szorító fogságában, de nem mer közelebb araszolni a szemtelen fiúhoz. Túlságosan fél tőle, így hát tartva a távolságot tovább kérleli. – Könyörgöm, csak egy falatot. Ne tedd ezt velem!

Luhan arcát egy gyermeki mosoly szeli ketté, amitől szelídnek és ártatlannak tűnik, akár egy földre szállt angyal, akit pont az imént küldtek az égiek a halandók megsegítésére.

– Hmm. – Taót hergelve és kínozva lassan harap bele a szendvicsébe, direkt úgy, hogy a fiú lássa, mennyire gusztusos és mennyei az ujjai közt tartott étel.

– Luhan. – Tao hangja elcsuklik, alsó ajkát fogai közé veszi és próbál nem gondolni arra, mennyire éhes, és milyen jól jönne most neki az a szendvics. Sőt, ha belegondol, akár egy egész marhát is meg tudna enni egymagában, önző módon nem osztozva senkivel. Finom sült marha… Tao hasa szinte felsír az éhségtől a következő másodpercben, ami egy pillanat erejéig elnyomja Luhan hangos csámcsogását. Tao arca kipirul, tekintetét lesüti, és egyre inkább azon van, hogy ne sírja el magát.

Luhan szórakozottan figyeli a megkötözött fiút és arra gondol, hogy az egész hátizsákot ide kéne hozni és a csomag tartalmát Tao elé kipakolni, hogy aztán majd a szeme láttára válassza ki a számára szimpatikus fogást a nem létező étlapján. Két harapás között agyal még egy kicsit rajta, végül úgy dönt, nem teszi meg. És nem azért, mert nem lenne kedve hozzá, hanem a csekély mennyiség végett nem engedheti meg magának a dőzsölést. Egy szekundum erejéig elfintorodik a gondolatmenetén.

– Csak hogy ne ítélkezz nagyon felettem – harap még egyet a szendvicsbe Luhan, majd jól megrágva a falatot lenyeli. –, estére szerzek húst. 

Tao hirtelen kapja fel a fejét, homlokára simuló haja alatt ráncok keletkeznek a szemöldökének összehúzása végett.

– Komolyan?

– Ühüm. – Luhan bólogat és elmosolyodik közben. – Úgy nem megyek veletek semmire sem, ha nem tudtok tovább jönni és éhen haltok. – A Tao számára pozitív mimika elhal, helyére komorság és némi gúny költözik megfűszerezve azzal a hátborzongatóan perzselő tekintettel, amitől legszívesebben a falra mászna.

Luhan jól szórakozik a fekete hajú fiú megilletődött arcának látványán. Micsoda pancser.

Taóban ismét felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan lehet fogva tartója ilyen szívtelen és érzelemmentes. Miért nem tud tényleg olyan kedves lenni, mint ahogy azt a külseje is ábrázolja? Egyszerűen nem fér a fejébe.

– És mostantól egy hangot sem akarok hallani – azzal Luhan pozíciót vált és ölébe téve a naplóját megkeresi a földre tett ceruzáját. Hamar meg is találja a combja melletti fűcsomóban. Ujjai közé veszi és a hegyével Tao felé bök. – Különben ezzel foglak megfosztani a szemed világától.

Taót egy-kettő leveri a víz, a szíve pillanatok alatt a torkába költözik és az egész lénye megremeg. Tudja jól, amit Luhan mond, az úgy is lesz, mert a fiú hezitálás és gondolkodás nélkül megtenné. És az ijesztő az egészben az, hogy mosolyogva csinálná, a megbánás egy halvány szikráját sem mutatva. Elég csak visszagondolni a pár nappal ezelőtt történtekre, amikor is Kris (nem tudni, hogy ez a valódi neve vagy csak egy becenév, hiszen az angol tudása messze túlszárnyalja a kínai nyelvtudását) olyan szinten felbosszantotta Luhant, hogy a középsőujja sínylette meg az egészet. Luhan a szeme láttára szeretett volna intimebb kapcsolatba kerülni a barátnőjével (aki egyben a harmadik fogoly), mire Kris kétségbeesett és dühös kiabálásba kezdett. Annak ellenére sem hallgatott el, hogy Luhan ráparancsolt, tovább őrjöngött és szitkozódott. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor bemutatott Luhannak egy Fuck off kíséretében. Az angyalarcú ördögnek ez bőven elég volt ahhoz, hogy megszabadítsa Krist az ujjától. A tábor aznap úszott a friss vérben, a földet lenyesett bőrdarabok gazdagították. Gyomorforgatóbb látványt nyújtott, mint egy húsért sziszegő és nyújtózkodó élőhalott.

Azóta Tao szót fogad, mint egy kisangyal és igyekszik nem mindig Luhan idegeire menni. Bár néha igen nehéz visszafognia magát, mikor a könnyei külön életet élve elerednek, vagy mikor önkívületi állapotban hisztizik és nyöszörög Luhannak.

Nagyot sóhajtva még egy utolsó pillantást intéz a barna hajú fiú felé, majd a fűben elfeküdve lehunyja a szemhéjait. Ilyenkor örül, hogy ő nincs a fához kötözve, mint a másik két sorstársa pár méterrel arrébb. Rájuk akar nézni, ki akarja nyitni a szemeit, de nem teszi. Tudja jól, íriszei csupa szánakozást tükröznének a biztatás és nyugtatás helyett.
Lemondóan sóhajt ismét és reméli, legalább az álmaiban egy jobb, békésebb helyre kerül.

05.18.

8:31. Nincs mozgás, minden békés és nyugodt. A tegnap készített fakerítés sértetlen és nem dőlt ki a helyéről. Azt hisze

8:54. A napi kétszeri étkezést egyre kell lecsökkenteni, mert a zsákban lévő ételnek több mint a fele már elfogyott → meg kell szabadulni valakitől meg kell szabadulni valakitől ✔

鹿晗

Luhan felsóhajt, és szemhéjait lecsukva átgondolja a fejéből újonnan kipattant ötletet. Összesen négyen vannak, ami azt jelenti, hogy az ételt négyfelé kell osztani.  És bár Luhan utál osztozkodni, kénytelen rá, ha nem akarja, hogy a foglyai útközben összeessenek az éhségtől és a gyengeségtől. Ez itt a bökkenő. Viszont, ha eggyel kevesebben lennének, akkor plusz egy adag megmaradna, és azt a maradék plusz egy adagot egymás között még el tudnák harmadolni.

Apró mosoly kúszik hibátlanul sima arcára, mialatt szemének világa kiszabadul a sötétségből és újból az élettel teli színeket látja. Fejét jobbra fordítja és rögtön Krisre fókuszál, aki tőle pár méterre, lehajtott fejjel a fához kötözve ül és bámul maga elé.

Luhan feláll, a törzshöz támasztott íját a markába veszi és a lovához sétálva lecsatolja a nyílvesszőkkel teli tegezt, hogy a vállára tudja venni. Megsimogatja a négylábú állat szőrét, majd ismét magára hagyja.

Ahogy Krishez sétál, látja, hogy Tao olyan mélyen alszik, mint a bunda és Lana is épp az álomvilágában kalandozik valahol. Kakaóbarna haja az arca elé hull, ahogy leszegett állal békésen szuszog. Bár nem túl kényelmes egyikük pozíciója sem, mégsem ezen van az igazi hangsúly. Pihenniük kell, hogy erőt gyűjtsenek a továbbiakhoz és kibírják Luhan förtelmes személyét.

– Elmegyünk sétálni – guggol le Kris elé, amint odaér hozzá. Hangjában érezni, hogy mosolyog és Krisnek ez nagyon nem tetszik. Csak akkor beszél így, ha valami ördögi dolgot akar, ami másnak szenvedéssel jár, míg őt ez élteti.

Kris bizonytalanul emeli fel a fejét, hogy Luhan szemébe tudjon nézni.

– Miért?

– Beszélgetni. – Csupán egy laza vállrántás az egész, de Krisnek ez akkor sem tetszik. Miért viselkedik így? Mit akar? Tekintetével végigpásztázza a fiút, ahogy felegyenesedik az iménti helyzetéből. Ekkor szúrja ki kezében az íjat, vállán a tegezt. Hatalmasat dobban a szíve, pulzusa egyről a kettőre az egekbe szökik. Egy pillanatra újból maga elé mered, majd fájdalmas mosollyal az arcán felnéz Luhanra.

– Ha meg akarsz ölni, itt is nyugodtan megteheted – közli érzelemmentesen, leplezve minden félelmét és bosszúságát.

Luhan mosolya vigyorrá növi ki magát és megsimogatja Kris fejét. Krist a hányinger kerülgeti, kedve lenne péppé verni a fiút úgy, hogy soha senki az égadta világon nem ismerne rá. De tekintve az erőviszonyokat, ez örökre egy elképzelés marad.

– Igazából azért szerettem volna csak távolabb menni, hogy a többiek ne émelyegjenek a vér szagától – mondja Luhan olyan hanglejtéssel, mintha csak a mai időjárásról beszélne. Hátborzongatóan természetes és nyugodt.
Kris elfintorodik és elhúzza a fejét Luhan tenyerétől.
– De igazad van, itt sokkal jobb. A puhány kis ribancnak úgy sem árt az edződés és Tao gyomrának is bírnia kell az ilyet. Jaj, Kris, haver, köszönöm, hogy te még erre is gondolsz!

Luhan hátborzongatóan viselkedik, gondolja Kris és oldalra fordítja a fejét, hogy még véletlenül se kalandozzon tekintete erre az őrültre.

– Kérdezhetek valamit?

– Ha azt mondom, nem, akkor is kérdezel. – Kris halkan morogja az orra alatt, kicsit, mintha dühös lenne.

– Milyen érzés tudni, hogy meg fogsz halni? – Luhan ignorálja az előtte ülő férfi durva válaszát és rögtön fel is teszi az őt foglalkoztató kérdést. Tényleg érdekli és nagyon kíváncsi, hogy vajon mi játszódhat le most benne így, hogy már tudja a sorsát.

Hirtelen gondol egyet és lehuppan a fenekére, egyenest áldozata elé. Az íjat maga mellé helyezi, a térdeit felhúzza, lábait átkarolja a kezeivel és állát megtámasztja térdkalácsán. Úgy néz ki, mint egy kisfiú, aki izgatottan várja az anyukája meséjét.

Kris megilletődve pislog Luhan irányába, összezavarodik a hirtelen váltástól. Az előbbi mániákust egy édes srác váltja le, akinek íriszei csodásabban ragyognak, mint a legfényesebb csillagok az égen.

– Hallgatlak – motyogja Luhan elvarázsoltan, készen arra, hogy megtudja Kris érzéseit.

Kris sóhajt egyet, majd összeszorítja a szemeit egy szekundum erejéig.

– Ezt addig nem fogod megtudni, míg oda nem kerülsz, hogy valaki megöl téged.

Luhan szemei elkerekednek, összeráncolt szemöldökkel fixírozza Kris arcát.

– Neked ez milyen érzés? – próbálkozik újból. Teljesen hajthatatlan.

– Sosem fogod megtudni. – Kris éjfekete szemei megvillannak és Luhan hátrahőköl tőle. Egy pillanat erejéig nem érti, miért ilyen ellenséges vele, de aztán már nem is nagyon foglalkoztatja. Feláll, kezébe veszi az íjat és hátrál bő hat métert.

Halkan szitkozódik, és arra gondol, hogy Kris megérdemli a halált, ha már egyszer képtelen válaszolni egy tök mindennapi kérdésre. Elvégre a világban manapság hányan tehetik föl egymásnak ezt a kérdést? Szerinte nagyon sokan, sőt, talán ez lehet a leggyakoribb.

Te szerencsétlen pára, gondolja Luhan és lemondóan megcsóválja a fejét, mialatt kivesz egy nyílvesszőt a tegezből. A húrba illeszti, egy erőteljes mozdulattal kifeszíti és tartja.

A vessző vége szinte már fekete, a tartós fából készült testen pedig itt-ott véres ujjlenyomatok vannak.

Luhan elmosolyodik, és pont akkor engedi el a húrt, mikor Kris megajándékozza őt egy határozott, gyilkos pillantással. Igaz, csak egy másodperc töredéke az egész, de mégis elég ahhoz, hogy Luhan arcán a görbe vonalat egy komor egyenessé préselje. Hitetlenkedő és felháborodást tükröző szemekkel nyúl egy újabb vesszőért. Hogy merészeli…

Az első nyíl olyan erővel csapódik Kris hasába, hogy úgy tűnik, mintha a fához láncolt test magába akarná szippantani a tollakkal kiegészített fadarabot. A nyílhegy közvetlenül a gerince előtt áll meg, átfurakodva ezzel vékony bőrén, rózsaszín húsán és a belsőségein egyaránt.

Felhördül az embertelenül égető fájdalomtól, szemeit összeszorítja, és csak arra tud gondolni, hogy mennyire gyűlöli és megveti Luhant a tettei miatt. Egy pszichológiai eset, aki a saját fajtája ellen fordul ahelyett, hogy a valódi ellenséggel harcolna. Remélem, kínok között fogsz a pokol mélyére jutni te kis—

Az erdő nyugalmát hangos sikítás öli meg, Luhan vigyorog és Krisnek nem sikerül felépítenie gondolatának utolsó darabkáit.

– Miért tetted ezt vele?! – Lana hangos, fülsüketítő kiabálásba kezd, mialatt könnyei patakként folynak végig piszoktól foltos és dühtől kipirult arcán.

A lány Kris szenvedő nyöszörgésére kelt az imént, és pont akkor nyitotta fel szemhéjait, mikor a második nyílvessző a barátja homlokába fúródott. Nem akart hinni a szemének, eleinte fel sem fogta, mi történt valójában. Csak akkor kapcsolt az agya, amikor Kris nyaka összecsuklott és a feje hanyagul lehajtódott.

Lana erősen zihál, alig jut levegőhöz. Bordái alatt a szíve vadul dübörög, egész lénye reszket, elkerekedett szemeit képtelen levenni Kris élettelen testéről. Nem lehet! Nem lehet! Nem lehet!

– Te embertelen szemét! Te utolsó mocskos dög!

Luhan elégedett, ráérős léptekkel megy oda Krishez, ignorálva a tőle alig két méterre mocorgó lány szitkozódásait és bugyuta miérttel kezdődő kérdéseit. Leguggol a férfi elé és az íját a fűbe fekteti. Bal kezét Kris homlokára nyomja, jobb markát a nyílvessző köré zárva elszámol háromig, majd egy nagyot ránt rajta. Kris feje előrebukik, ahogy az idegen tárgy távozik a koponyájából és a sebből eddig szegényesen csordogáló piros vére most rendesen ömleni kezd az egy centiméter átmérőjű lyukból.

Luhan ugyanígy tesz a másik nyílvesszővel is, majd lerázza róluk a vöröslő cseppeket és visszacsúsztatja őket a tegezbe. Mint aki jól végezte dolgát feláll és visszasétál a piszkosfehér színű paripájához, hogy a nyilakkal teli tartót felcsatolja a nyereghez. Az íjat ahhoz a fához támasztja, ahová a lovát kötötte, majd visszaballag Kris holttestéhez.

– Miért csináltad ezt vele? Hogy tehetted ezt vele? – Lana újból kérdésekkel bombázza őt, zaklatott hangjához heves levegővétele társul. Teljesen kikészítette őt Kris meggyilkolása és olyan szinten kikelt magából, hogy azt normális szavakkal lehetetlen lenne körülírni. A szemei vérben forognak, hisztérikusan, torkaszakadtából kiabál és üvölt, vergődik a láncok és a fatörzs között, mindenáron ki akar szabadulni.

Luhan felsóhajt és mérgesen fújtat egyet. Kezd elege lenni a műsorból.

– Még egy hang és kivágom a nyelvedet – szólal meg ijesztően nyugodt tónusban, miután kiszabadítja Krist a fogságból. Nem foglalkozik sokat a tetemmel, fittyet hányva a fűbe dőlt testre visszasétál a lovához, hogy az újonnan felszabadult láncot feltekerje, és a fatörzsébe fektesse.

Az éles dolgokkal telepakolt hátizsákból előkotor egy nagyobbacska kést, majd a zsebébe csúsztatva visszasétál Krishez. Útközben vet egy pillantást Taóra, aki nagyra tágult, árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát, mialatt szája remegését egy erős ajakharapással próbálja visszatartani. Egy szó sem szökik ki ajkai közül, nem mer megmukkanni, sőt, egyenesen képtelen rá. Luhan embertelen tette beléfojtja az összes hangot, tekintetük találkozásakor még a levegővétel is nehezebbnek bizonyul.

Ezt követően Lanára sandít, aki összeszorított ajkakkal, némán sírdogál a fejét lehorgasztva. Elégedettség ragyogja be ördögien szép arcát, és letérdelve a hulla mellé elkezdi felvágni annak pólóját. Miután kibújtatta Kris testét a pamutból felpillant és egyenesen Taóra fókuszál.

– Látod? Mondtam, hogy szerzek húst.

Luhan mosolyog, Tao pedig a térdeit átkarolva reszket, könnyei síri csendben kelnek életre, hogy aztán a farmernadrágjához érve elhaljanak a félelemmel teli légkörben. Nem akarok Kris sorsára jutni. Nem akarok Kris sorsára jutni Nem akarok…
És Tao a térdkalácsára hajtva a homlokát sír, mint aki teljesen meg van győződve arról, hogy már nem éli meg a másnapot. 

4. Fejezet

Egységben az erő

 – Nemsokára ott vagyunk, ne aludj el – szólal meg Sehun a pirkadat félhomályában, miután Chanyeolra vet egy pillantást. Nem ez az első eset, hogy azt hiszi, séta közben a barátja bealudt.

– Nem alszok – érkezik is rögtön a válasz és Chanyeol eddig csukva tartott szemei kipattannak. Sehun egy félmosoly kíséretében megcsóválja a fejét, majd figyelmét az égnek szenteli. A felkelő nap halványpirosra festi a horizontot és Sehun csodálattól csordult tekintettel nézi a pirosból fokozatosan kékbe menő égboltot.

Már lassan egy órája annak, hogy az erdőből kimenekülve az útra értek és gyalogolnak a külváros felé. Mindketten nagyon fáradtak, de ha lehetne rangsorolni, hogy kinek van nagyobb szüksége az alvásra, biztos, hogy Chanyeol kerülne az első helyre. Sehunnak a nemrégiben elfogyasztott csokoládé némi erőt adott a továbbiakhoz, ezáltal ő nem is érzi magát olyan ramatyul, mint a mellette sétáló társa.

– Messze van még? – Chanyeol halk sóhajt hallat és balkezével megdörzsöli mindkét szemét, hogy az álmosságot ezzel a mozdulatsorral elűzze. A jobb kezében lógó balta most kétszer olyan nehéznek tűnik, mint alapjáraton, ezért átrakja a másikba.

– Igazá— Nézd! – Az unott hangtónus hirtelen válik izgatottá és ujjak fonódnak Chanyeol felkarjára. Sehun megtorpan, előremutat és Chanyeolnak kell egy kis idő, míg észreveszi az első házat, ami alig lehet tőlük száz méterre. Chanyeol arcán a ráncok kisimulnak, az értetlenséget elégedettség váltja fel. Mindkettejük arcára mosoly költözik, izgatottságot tükröző íriszekkel néznek össze egy pillanatra, majd kiengedve magukból egy megkönnyebbült sóhajt egymás nyakába borulnak. A nyomasztó csendben a balta hangos koppanását lehet csak hallani, ahogy az aszfalthoz ér hirtelenjében.

– Van még igazság ezen a földön! – morogja Chanyeol Sehun füle mellett, mire a fiú felnevet és megpaskolja barátja hátát.

Lassan elválnak egymástól és megindulnak egyenest a ház felé. Chanyeol felveszi a földről a szekercét, hogy egy laza mozdulattal a vállára tudja támasztani. Az eddigi álmosság okozta nyűgösség és nyomott hangulat egy pillanat alatt szertefoszlik, izgatottság és a remény egy halvány szikrája elsöprő győzelemmel veszi át az uralmat a rossz érzések fölött. A légkör azon nyomban javul egy-két fokot és Sehun is érzékeli, hogy barátja már nem a negatív energiákat ontja magából.

A rideg valóság azonban nem engedi, hogy megszabaduljanak a tudatától, a boldogságban úszó két fiút az út melletti bozótosok hangos zörgése zavarja meg. Mámoros pillantásukba félelem kúszik, szinte egyszerre kapják oda a fejüket. Chanyeol erősen rászorít a balta nyelére, míg Sehun az övére csatolt késéért nyúl. Nem állnak meg, nem akarnak kockáztatni és különben is, ilyen állapotban nem biztonságos szembeszegülni az élőholtak csillapíthatatlan éhségével. A tempójukon gyorsítanak, a sétát szépen lassan kocogás váltja fel.

– Te előre nézz, enyém a jobb oldal – súgja oda Sehun Chanyeolnak, hangja feszült és méreggel teli. Egyre jobban kezd elege lenni abból, hogy nem hagyják őket békén, mindenhol ott vannak és folyton-folyvást azt a kevéske energiájukat is elszívják a küzdelem során vagy a menekülés végett. Nyugalmat és harmóniát akar végre, de tudja, ezt nem fogja egyhamar megkapni… sőt, a mostani helyzetek szerint soha az égadta világon nem fogja megkapni. Másodpercek alatt a düh pezsdíti fel a vérét, szemei szinte lángokban égnek, végtagjai remegnek a felgyülemlett feszültség miatt. Egy hajszál választja el attól, hogy arra a pár halottra rontson, akik bamba tekintettel, megtépázva és hiányos tagokkal tántorognak feléjük.

Menetközben gyorsan összeszámolja őket. Négy vagy öt, bár az ötödikben nem biztos. Ezután a markában pihenő késre néz, melynek a pengéje húsz-harminc centiméter hosszú lehet. Sajnos nem olyan éles, hogy bárki fejét le lehessen választani a nyakáról, ezért felhagy ezzel az ötlettel és tovább töri a fejét.

A fülében lüktető ér nagyon bosszantja, de próbálja kiszorítani elméjéből a monoton hangot.

– Már mindjárt ott vagyunk – hadarja Chanyeol, miközben Sehun alkarját szorítja és húzza maga után. A homlokáról csordogáló izzadságcseppek idegesítik, de a világért sem engedné el Sehunt, mert akkor biztos, hogy a fiú megiramodva rájuk támadna, és addig vagdosná, döfködné őket a késével, ameddig még mindegyik feje egyben van.

– Az lehet, de azok is – szuggerálja Sehun még mindig a feléjük igyekvő torzszülötteket. Szinte már ég a vágytól, hogy feldarabolja őket, azonban ezzel ellentétesen fél is tőlük. Nem is a látványuk az, ami elborzasztja, hanem az erejük. Bár már halottak, de valamilyen oknál fogva mégsem gyengülnek el, sőt, mintha új erőre kapnának az átváltozással egy időben. Persze ez halott függő. Némelyiket egy széllökés is elintézi, ám akadnak olyan példányok is, amiket nehéz megkörnyékezni és a fejükbe állítani valami éles eszközt.

– Nem engedlek oda, gyere már! – ripakodik Sehunra Chanyeol, mihelyst a ház ajtajához érnek és Sehun már indulna vissza a tőlük jó tíz méterre kóválygó lidérces álomba illő szörnyetegekhez, hogy végleg kiontsa a halálontúli élüket is.

Chanyeol lenyomja a kilincset és meglepődve konstatálja, hogy az nem akad meg félúton. Ebből arra következtet, hogy vagy van bent valaki, vagy csak nyitva hagyták, mikor elmenekültek ebből a házból.

Egy nagy lélegzetvétel után már tolná be az ajtót, hogy bejussanak, azonban az nem mozdul.

– Mi a halál – suttogja felhúzott szemöldökkel és megpróbálja még egyszer, nagyobb erőt kifejtve. Egy picit, mintha megmozdulna ez alkalommal.

Mérgesen fújtat egyet és a bal kezében lévő baltát Sehun markába nyomja másodpercek töredéke alatt.

– Nézz rám! – parancsolja erélyesen, minek következtében elnyeri a fiú figyelmét. Hosszasan (már amennyire az idő engedi) szemeznek egymással, végül Sehun bólint. Két keze közé fogja a szekercét és Chanyeol előtt állva fedezi őt, védi magukat.

Chanyeol ajkai közül kibukik egy megkönnyebbült sóhaj és visszafordulva az ajtóhoz ismét megpróbálkozik annak kinyitásával. Újból lenyomja a kilincset, ám ez alkalommal nem finoman és óvatosan igyekszik bebocsátást nyerni, rögtön a vállával esik neki az ajtónak. Ezt megismételve háromszor már sajog a jobb tagja, de nem áll le, mert látja, hogy az ajtó már öt centiméterrel beljebb van.

– Siess! – érkezik Sehuntól a felszólításnak szánt sürgetés, ahogy sasszemként nézi a házhoz magukat vonszoló halottak. Az eddigi tíz méter immár ötre csökkent, a vérfagyasztó sziszegést és hörgést tökéletesen lehet hallani az utca csendjében és ilyen távolból.

Chanyeol arcán gyöngyöznek az izzadtságcseppek, nem győzi letörölni őket a szabad kezével. Pozíciót akar cserélni, de tudja, nincs rá ideje, ezért tovább ostromolva az ajtót még jobban kárt tesz a jobb vállában. A fájdalmat próbálja ignorálni, de egy bizonyos idő után már elviselhetetlenül sajog és lüktet.

– Segíts! – nyögi erőtlenül és nekiiramodik még egyszer. Felkiált a testében szétáramló fájdalom végett, de nem hagyja abba.

Sehun hezitálás nélkül, egy szempillantás alatt megfordul, a baltát maga elé teszi és ugyanazzal a módszerrel igyekszik belökni az ajtót, mint Chanyeol. A hátuk mögül hallja a halál utálatos hangját és rendesen borsódzik tőle a háta, ha csak arra gondol, hogy ezek a valamik az ő húsát akarják. Undorító, gusztustalan, visszataszító…

A következő másodpercben Chanyeol összecsuklik, amint beesnek a házba, Sehunnak meg még pont van annyi ideje, hogy a balta nyelét megragadva maguk után húzza a biztonságot nyújtó falak közé. Hátát egyből a bejáratinak nyomja, ezzel kizárja az éhen maradt holtalak. Torkában dobogó szívvel veszi csak észre, hogy tőlük pár centire egy ülőgarnitúra van, és az ülőgarnitúrán pedig… fekszik valaki. Szólásra nyitná a száját, azonban közvetlenül mögüle hangos dübörgések zavarják fel a kialakulóban lévő lelki békéjét.

– Ó, istenem. – Gondterhelt sóhaj bukik ki belőle, majd a mellette fekvő Chanyeolt kicsit arrébb tolja és egy határozott, gyors mozdulattal elrugaszkodik az ajtótól, hogy a kanapé másik feléhez tudjon szaladni. Erőt vesz magán és minden izmát megfeszítve a bejáratihoz tolja az ülőgarnitúrát. Szerencsére a fiú és a bútordarab súlya elég ahhoz, hogy visszatartsa a betörni vágyó szörnyeket.

Felegyenesedve kifújja a levegőjét, csípőre tett kezekkel a plafon felé fordítja a fejét és lehunyja a szemeit. Egy igen halvány mosoly szeli ketté az arcát.

– Cha—

A beszéd hirtelen elhal, egy tenyér simul Sehun karjára és a torkához egy borotva éles penge szegeződik. Pillái azon nyomban felnyitódnak, szíve kihagy egy ütemet, a pillanatnyi jókedvének vára menten darabokra esik, és a porba hull. Testét átjárja a borzongás melege, leveri a víz és pillanatok alatt kiszáradnak az ajkai.

– Ne mozdulj! – A hang halk, ám annál ijesztőbb és parancsolóbb.

Sehun meg sem mer nyikkanni, levegőt is alig bír venni a nyomasztó és fullasztó tudattól, hogy valakinek csak egy laza csuklómozdulatba telne kiontani az életét.

– Hogy hívnak?

Sehun túlságosan fél ahhoz, hogy szólásra nyissa a száját, ezért néma marad és lehunyja a szemhéjait.

A csendben eltelt másodpercek után apró fájdalom nyilall a nyakába, ezt követően valami meleget érez végigfolyni a bőrén, egyenesen le a mellkasáig. A bizsergető és csípő érzések kavalkádja közepette tudatosul benne, hogy ennek a valakinek a pengéje bizony belemart a nyakába, kegyelmet nem ismerve feltépte a bőrét. Úrrá lesz rajta a pánik, a gyomra megremeg, és kezeit ökölbe szorítja.

– Utoljára kérdezem, hogy hívnak?

– Se-sehun – préseli ki magából nagy nehézségek árán, és teljesen meg van győződve arról, hogy a következő momentumban már a halottak számát fogja gyarapítani. – O-oh Sehun.

Csend. Nem érkezik válasz és még egy halk megjegyzés se. Egyedül csak a verőerének hangos lüktetését és a saját légzését hallja, ami olyan kétségbeesett, hogy rendesen megijed tőle. Szemöldökeit értetlenül ráncolja.

– Szent isten.

Nem tudja eldönteni, hogy ezt miért mondta a barátságtalan idegen, de nem is érdekli túlzottan.

– Úristen, Sehun.

A kard eltűnik Sehun torka elől és tompán koppan a parkettán, mikor kicsúszik a markolat a remegő ujjak közül. Sehun értetlenül és lassan fordul meg, jobb tenyere ez idő alatt a késére siklik. Mielőtt még kihúzná a tokból, megpillantja az ellenséges hanghoz tartozó arcot és egyszeriben minden gondolata szertefoszlik. Szemei felragyognak, az érzelmei bombaként robbannak ki a szíve legmélyén lévő lelakatolt ládából, és mondani szeretne valamit, de képtelen rá. A szavak nem akarnak előjönni, így csak egy erőtlen nyekergésre futja, amit a vele szemben álló kuncogással reagál le.

– Tudtam, hogy nem haltál meg – vonja magához közel Sehunt és olyan ölelésben részesíti, amivel más embert soha az életben nem ajándékozna meg.

– Baekhyun! – Sehun arcán fültől-fülig ér az a mosoly, ha akarná, sem tudná eltüntetni bugyuta reakcióját. Lassan és hitetlenkedve zárja karjai közé a fiú alacsony termetét, erősen tartva magánál képtelen elengedi.

– Bíztam benned – suttogja Baekhyun örömittas hangon. Egyszerre boldog és büszke, és ezt szívének heves zakatolása is alá tudja támasztani. – Ne haragudj ezért – húzza végig mutatóujját a majd’ hat centiméter széles, vékony seben. Szerencsére már egy ideje elapadt a vér és fájni sem fáj egyáltalán, szóval nem is érti Sehun, minek kér bocsánatot Baekhyun.

– Nem is érzem – mondja szórakozottan és egy könnyed mozdulattal beletúr Baekhyun koromfekete hajába, így biztosítva, hogy véletlenül se hajoljon el tőle.

– Ki az a másik, akivel jöttél?

– Chanyeol.

– Park? Le vagyok nyűgözve.

– Kemény srác – mondja Sehun és válla fölött a kanapé mellett heverő fiúra sandít. Ekkor veszi csak észre, hogy Chanyeol úgy alszik, mint a bunda. A mai nap mindkettejük számára megterhelő volt, nem csoda, hogy ennyire elfáradt és ilyen gyorsan elnyomta őt az álom.

– Én Minseokkal és Jonginnal vagyok – súgja Sehun fölsőjébe Baekhyun és felpillant barátja arcára. – Minseok fekszik a kanapén, Jongin pedig fent alszik a hálószobában – sóhajt. – Nagyon szörnyű napunk volt.

Sehun észrevétlenül elengedi Baekhyunt, ezáltal a fiú el tud tőle húzódni. Letelepszik a nappaliban lévő szőnyegre és húzza maga után Sehunt is. Egymással szemben ülnek.

– Mi történt?

– Minseokot megharapták – nézi Sehun szemeit Baekhyun. Csupán a reakciókra kíváncsi, amik oly’ árulkodóak lehetnek az ember gondolatairól. Eddig még azonban nem lát semmi változást. – Ma délután felhoztam, hogy csak úgy lehet őket végleg elpusztítani, ha tűzbe dobjuk a testeket, Jongin pedig ebből következtette, hogy a harapást is simán ki lehet akkor égetni. Amikor elhagytuk a házat némi élelem után keresve, Minseok kiégette a karján lévő sebet. Mire visszaértünk ájultan találtuk a konyhába egy még pislákoló máglya előtt, amit ő maga csinált. Ezer szerencséje volt, hogy nem gyulladt meg a ruhája vagy a cipője vagy bármije.

– És most mi van vele? – vet egy pillantást a kanapén heverő fiúra Sehun, majd kérdőn mered a vele szemben ülő barátjára. Baekhyun megvonja a vállát. Laza viselkedésével azonban hatalmas kontrasztban áll aggódó tekintete.

– Azóta nem kelt föl. Úgy volt pedig, hogy továbbmegyünk, de így nem tudunk.

Sehun nem akarja mondani, de titkon örül, hogy ez történt. Ha elhagyták volna ezt a házat, akkor még mindig külön utakon járnának és Sehun gondolatait még mindig marcangolná a tény, hogy Baekhyun nincs vele, így viszont egy gonddal kevesebb.

– Akkor várunk.

– Bizony – bólint Baekhyun.

– Kíváncsi vagyok, hogy a többieknek sikerült-e túlélniük a táborban történteket.

Baekhyun elmosolyodik, hiszen ők már ezt egyszer megvitatták hárman.

– Szerintünk Kyungsoo ezer százalék hogy él, ahogy Jongdae és Joonmyun is.

– Nagyon remélem, mert nélkülük nem teljes a csapat.

– És nélkülük nem vagyunk olyan erősek – teszi hozzá Baekhyun komolyan, mire Sehun egyetértően bólogat.

– A fegyvereitek megmaradtak? – Sehun pozíciót vált, lábait kinyújtja, kezeivel maga mögött támaszkodik.

– Még találtunk is párat.

– Mi sajnos nem, de nem vesztettük el a cuccainkat. A kés még mindig megvan – vet egy jelentőségteljes pillantást Baekhyun felé, mire a fiú kuncogni kezd. Sehun azt a kést Baekhyuntól kapta a táborban és hatalmas nagy becsben tartja még mai napig is.

– Zavar a nyakad – mondja Baekhyun hirtelen témát váltva és odamászik Sehunhoz. A mutatóujját benyálazza, majd az apró vércsíkokat letörli a fiú bőréről. Bűntudat fúrja az oldalát, de próbál nem foglalkozni vele.

– Nem-nem kellett volna. – Egy pillanatra Sehun tüdejében reked a levegő, és igyekszik leplezni az arcára kiülő zavart. Régen voltak már ennyire közel egymáshoz.

– Na, így már mindjárt más – mosolyog Baekhyun, és Sehun nagy örömére nem megy távolabb tőle. Közvetlen mellé ül, és szemérmetlenül nézni kezdi.

– A kard – suttog Sehun, hogy terelje Baekhyun figyelmét. Úgy érzi magát, mint pár perccel ezelőtt, mikor a penge a torka előtt volt, szinte már belekapva a bőrébe. Igen zavarba ejtő tud lenni Baekhyun pillantása.

– Mi van vele?

– Tanítsd meg, hogy kell használni.

Baekhyun felkuncog Sehun ötletén, de nem ellenkezik. Elvégre idejük, mint a tenger és sosem lehet tudni, mikor adódik úgy, hogy Sehun kardot fog forgatni a kezében.

– Rendben. Gyere – azzal Baekhyun feláll és kezet nyújtva Sehunnak várja, hogy a fiú a markába csúsztassa az egyik tenyerét.

– Köszi.

Miután Sehun feláll, még hosszú másodpercekig fogják egymás kezét, és csak akkor eszmélnek fel, hogy tenni kéne valamit, mikor a kanapén Minseok nyöszörögni kezd. Baekhyun szélsebesen odaszalad hozzá, hogy megnézze, mi van vele, de semmi nem történik. Minseok újból elcsendesedik, és mellkasa egyenletesen emelkedik fel, s le. Baekhyun kifújja magát, megkönnyebbülve megy vissza Sehunhoz és útközben felveszi a földről a kardot.

Sehun már előre mosolyog, Baekhyun pedig boldog, hogy végre újra vele van.