3. Fejezet

Kétesélyes, de a halál nem nyerhet

A közelgő nyárnak hála még este hét órakor is világosságban úszik az egész környék. Úgy tűnik, mintha a Nap nem akarná elhagyni az őt megillető pozíciót, mintha élete végéig, megállás nélkül csak tündökölni akarna az égbolton, legyen nappal vagy éjszaka.

A házban alig vannak fények. A bedeszkázott ablakokon át éppen hogy csak annyi szökik be, hogy lássák egymás arcát. Elég nyomasztó ez a félhomály.

– Hátra van még egy ház – szólal meg Baekhyun, ezzel megtörve a meghitt csendet, amit az iménti közös étkezés teremtett. Kezében azt a kézzel rajzolt térképet tartja, amit még délután Minseok adott oda neki.

– És utána? – Jongin álmos hangját véli felfedezni Baekhyun közvetlenül maga mellett. Oldalra fordítja a fejét, hogy rá tudjon nézni Jonginra.

– Utána továbbállunk.

– Nem lenne jó nekünk itt?

– Nem vagyunk biztonságban itt – mondja Baekhyun, hangjában némi csalódottsággal és dühvel. – Nincsenek magas betonfalak, nincs kerítés se, ami körbeölelné a házat. Semmi nincs, ami megvédene minket azoktól a torzszülöttektől.

– Baekhyunnak igaza van. – Minseok egy azonnali válasszal csatlakozik a beszélgetésbe, csukva tartott szemei kinyílnak. Jongin ránéz, majd sóhajt egyet. Neki valahogy nem tetszik ez az összes-visszamenetelés. Egy helyet akar találni, amit végre otthonnak nevezhet és minden fejfájás nélkül nyugodtan élheti ott az életét. Neki ez a ház szimpatikus és nem igen akaródzik elhagyni, ha majd arra kerül a sor. Ezt már most tudja.

– Még szép! – horkant fel Baekhyun és elmosolyodik egy pillanat erejéig. – Ahhoz, hogy hosszabb ideig életben maradjunk, több ember kell. Muszáj megtalálni a többieket, velük biztosabb a túlélés, mint nélkülük.

– Feltéve, ha még életben vannak – suttogja Jongin és sóhajt egyet.

– Életben vannak.

– Honnan tudod? – Jongin hangjában némi gúny bujkál hergelve ezzel a mellette ülő Baekhyunt.

– Voltunk összesen nyolcan – emeli fel a kezét Baekhyun, hogy számolni tudjon vele. Nehezére esik visszafognia magát, hogy ne vágja szájba Jongint. – Ebből mínusz három, mert mi együtt maradtunk. Öten még valahol kint a szabadban kóborolnak.

– Kyungsoo biztos, hogy él – mondja Minseok és oldalra dönti a fejét. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy Kyungsoo él és virul valahol kint a nagyvilágban. Nincs olyan, hogy azt az embert bármi ledöntené a lábáról. Nem egy magas teremtés, de annál fürgébb, ügyesebb és hihetetlen jól tud taktikázni. Ő és az íja halálos párosítás. Volt már lehetősége megtapasztalni mire képes, és akkor őszintén bevallotta magának: sosem akar Kyungsoo elé kerülni és az ő nyílvesszeje által meghalni.

– Ő volt az, aki három vesszőt lőtt annak a szerencsétlen ember torkába, ugye? – Jongin kérdez, bár tudja, felesleges, mert igen, tényleg Kyungsoo tette. Valami táboron belüli galiba miatt az emberek dühösek és mérgesek voltak, a légkör napokig feszült volt és nyomasztó. Aztán valaki kitalálta, hogy vessenek véget annak az ember életének, aki gerjesztette az egész szituációt. És hogy miért? Csupán mert külföldi volt és nemigen beszélte a nyelvet. Persze Jongin csak utána tudott meg több mindent, miután Kyungsoo könyörtelenül és szívfájdalom nélkül a halálba taszította a külföldit.

Jonginnak pár másodpercbe telik, mire az emlékei közül kibogarássza a megfelelő nevet és a hozzá társuló arcot. Zhang Yixing. Zhang Yixing volt a neve annak a valakinek. Aztán felrémlik neki a halála igazi oka: lopott valamit a tábor egyik igen befolyásos emberétől. Mint később kiderült, a saját fegyverét szerette volna visszaszerezni, amit elvettek tőle az érkezésének napján. De sajnos ez már csak szóbeszéd volt pár ember között, senki nem erősítette meg, és senki nem cáfolta meg. Jongin azonban elhitte és még a mai napig sem érzi igazságosnak, hogy a semmi egy ártatlan lelket követelt magának.

– Igen, ő volt az – sóhajt Baekhyun. – De az már múlt és a múltat temetni kell, nem felidézni.

– Ártatlan volt – motyogja önkívületi állapotban Jongin a saját gondolatai mélyén kutakodva. Bárki bármit mond, nem fog változni a véleménye.

– A világ nem igazságos. Szokj hozzá.

– Joonmyunt és Jongdae-t láttam együtt elmenekülni. – Minseok egy kisebb ugrással visszatér az eredeti témához.

– Ők élnek, efelől semmi kétségem sincs – bólint Baekhyun és pozíciót vált ültő helyzetében.

– Chanyeol? Sehun?

– Nekem Chanyeol kérdéses – mondja Jongin a száját húzva.

Végre sikerül elnyomni a Yixinggel kapcsolatos gondolatait, hogy helyet adjon az újaknak, amik másodpercenként megtöltik az űrt. Nem akarja szem előtt tartani, hogy léteznek még ilyen kegyetlen és barbár emberek.

– Túl nyuszi ahhoz, hogy gyilkoljon.

– Én edzettem vele. Na és te, Baek?

Minseok szavai hallatán Baekhyun szemöldökei megemelkednek, homlokán kirajzolódnak a meglepődöttség és zavar ráncai. Mi van?

– Én nem. Nem beszéltünk túl sokat.

– Akkor ne ítéld el őt így! Láttam a szemeiben a túlélés iráni vágyát és beszéltem is vele erről. Elszánt és képtelen veszíteni, ezért gondolom, hogy nem is hagyja magát ezekkel a dögökkel szemben. Ha még él és találkozunk vele, bocsánatot kérsz tőle.

– Tessék?

– Jól hallottad.  Bocsánatot kérsz tőle.

– Hyung…

– Nem akarok erről többet hallani! – Minseok Baekhyunra néz, tekintete szigorú és tekintélyt parancsoló. Mivel ő a legidősebb, úgy érzi, szívfájdalom nélkül megteheti ezt, és ha kell, jó irányba terelgeti a báránykáit. Össze szeretné tartani a csapatot és meggyőződése szerint csak így lehet. Egy emberként kell küzdeni, nem pedig külön-külön, mindenki járva a maga még felfedezetlen útját.

– Sehun halott – jelenti ki Jongin habozás nélkül, ezzel magára vonva mindkét társa figyelmét. Két nagyra nyílt szempárral találja szembe magát. Míg az egyik hitetlen, addig a másik dühös.

– Mondd ki még egyszer és te leszel halott. – Baekhyunban egyről a kettőre felmegy a pumpa, amint hallja azt a kegyetlenül elképzelhetetlen mondatot, ami elhagyja Jongin ajkait. Hevesen dobog a szíve, végtagjai lüktetnek. Amióta szétszakadt az igazi, nagy csapat, folyton erre gondol. De, csak gondol, és nem mondja ki… képtelen lenne rá. Erre tessék, Jongin csak lazán bedobja az ő kis ötletét, miszerint Sehun halott. Bárki meghalhat, de Sehun nem!

– Upsz, érzékeny téma? – Jongin továbbhergeli Baekhyunt, arcára egy gunyoros mosoly húzódik.

– Elég legyen! – Minseok teremt rendet közöttük, már amennyire sikerül neki. Ezt az ellentétet soha az égadta világon senki sem fogja tudni teljesen a porig rombolni. Volt, van és lesz is, amíg mindketten életben vannak.

Baekhyun kipirult arccal feláll a helyéről és a falnak támasztott kardjáért sétál. A markolatra erősen ráfog, ujjbegyei azon nyomban elfehérednek tőle. Dühtől lángoló tekintettel pillant Jonginra, mire Jongin nyel egy nagyot és jobb kezét az öve és a nadrágkorc közti kés nyelére vezeti.

– Mondd ki még egyszer.

– Hagyjátok abba! – Minseok látja, itt már nem elég a szép szó, cselekedni kell, mielőtt még ezek ketten egymásnak esnek és vérfürdőt rendeznek a nappaliban.

– Mondd ki! – Baekhyun lassan megindul Jongin felé. Mérges, dühös, elszánt és csalódott. Az intenzív érzelmek kavarognak benne, minden pillanatban hol az egyiket, hol a másikat érzi erősebben. Bár… inkább a düh az, ami leginkább dominál.

– Állj!

– Utállak, Kim Jongin – szűri fogai közül Baekhyun, karján az erek kidudorodnak. Baekhyun nem egy ijesztő ember, sőt, egészen nevetséges tud lenni, mikor mérges, ám most Jongin egyenesen retteg tőle. Az aura, ami körbeveszi őt fenyegető és vészjósló, tekintete homályosnak hat.

– Baekhyun, kérlek szépen tedd azt le. – Minseok tovább próbálkozik, mialatt észrevétlenül Jongin elé áll, hogy védje a fiút.

– Értékesebb az ő élete, mint az enyém? Vagy mint Sehuné?

– Hallgass végig – nyel egyet Minseok és vesz egy nagy levegőt. – Mindenkire szükségünk van a túlélés érdekében. Hisz te magad mondtad: ha többen vagyunk, nagyobbak az esélyeink. Jongin halálával nem megyünk semmire. Ő is kell nekünk, mert nélküle nem biztos, hogy megtalálnánk a többieket – szünetet tart, hogy kifújja magát. – Nem utolsó sorban pedig rendelkezik némi tapasztalattal és sosem tudhatjuk, mikor lesz rá szükségünk.

– Bocsánatot kérek – mondja Minseok mögül Jongin. A hangja nem túl magabiztos, kicsit mintha remegne is meg nem is. Baekhyun nem tudja eldönteni.

– Tedd le a kardot és ülj vissza a helyedre – Minseok tekintete komoly. –, kérlek – teszi hozzá halkan, szinte már könyörögve. Reméli, sikerül valamelyest hatnia a feldühödött fiúra, annak ellenére is, hogy vannak kételyei efelől.

– Rendben van – mondja Baekhyun és két társától három méterre megállva lehuppan a szőnyegre. Törökülésbe rendezi a lábait, majd a kardot az ölébe teszi. Tekintetével felnyársalja Jongint és ebből az ijesztő pillantásból Minseok is kap egy kisebb falatot, csak hogy megízlelje Baekhyun haragját.

A fiú nagyon temperamentumos, bármelyik pillanatban robban, akárcsak egy időzített bomba, aminél nem tudni, mennyi idő maradt hátra. Nem túl jó tulajdonság, de Baekhyun már csak ilyen.

– Köszönöm – fújja ki a benntartott levegőt Minseok, majd a kanapé egyik végében helyet foglal és jobb tenyerével kicsit megmasszírozza a saját nyakát. Elég stresszes napjuk volt, nem hiányzik még több civakodás és vérontás.

Jongin fellélegezve dől vissza az ülőgarnitúrára és kezeit az ölébe ejtve összekulcsolja az ujjait. Nem hitte volna, hogy ennyire felhúzza magát Baekhyun ezen az apró kis poénon… ami sajnos nem volt túl mulatságos.

– Az istenekre esküszöm, ha még egyszer felhozod, egyenest a szívedbe állítom a kardomat és senki nem fog megakadályozni ebben – hangsúlyozza a senki szót és közben Minseokra vet egy igen jelentőségteljes pillantást. Figyelmét ezután újból Jonginnak szenteli. – Még azt az örömöt sem fogom megadni neked, hogy elégetem a testedet.

– Elégetni? – csodálkozik Jongin, felhúzott szemöldökkel állja Baekhyun csontig hatoló tekintetét. Bár beleborzong a sötétbarna íriszekbe, még sem menekül el előlük.

– Úgy bizony.                                                                          

– Minek elégetni?

– Azt hallottam, csak úgy lehet végérvényesen végezni velük, ha elégetjük őket. A tűz a legnagyobb ellenségük, nem pedig holmi golyó a fejbe vagy egy tőr a két szem közé. Puszta erőszakkal semmire sem megyünk. Talán egy ideig megállítjuk őket… na de meddig? Már egy ideje ezen rágódok, hiszen ők már halottak. Az agyuk is halott.

– Érdekesen hangzik – mondja Minseok és a fejében szépen lassan átgondolja Baekhyun szavait.

– Na és akinek levágják a fejét? – Ismét Jongin kérdez.

– Ez egy fogós kérdés – kanyarul egy mosoly Baekhyun arcára. Jongin hirtelen nem tudja megállapítani, miért mosolyog a földön ülő társa, nem lát a szavak mögött semmi humoros üzenetet. – De a válaszom mindenképp az, hogy nem minden ember olyan szerencsés, hogy kard legyen a birtokában.

– Sajnos.

– Ez a világ, Jongin. Mint már említettem neked, nem igazságos még a jóval szemben sem.

– És… - pillant fel Minseok, tekintete Baekhyunét keresi. Nyel egy nagyon, amint megtalálja és elnyeri Baekhyun minden figyelmét. A mai incidens óta kicsit tart a fiútól. – Tegyük fel, egy olyan dög megharap. Mind tudjuk, mi lesz a harapás következménye. – Lassan préseli ki tüdejéből a levegőt, a pulzusa ettől függetlenül a plafont verdesi. – Azonban ha kiégetjük a harapást, nem terjed tovább?

– Hát, barátom, most megfogtál. – Baekhyun megemeli a szemöldökét és kicsit oldalra biccenti a fejét. Tényleg nem számít erre a kérdésre, sőt, még csak ehhez hasonlóra sem. Ettől függetlenül elgondolkodik rajta.

– Ha ez az egész história igaz, akkor talán az elfertőződést is meg tudjuk állítani az égetéssel – hozza fel az ötletét Jongin, és mintha egy kicsit megkönnyebbülne saját szavai hallatán. Egy pillanat erejéig mosoly költözik az arcára, azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan válik egyenlővé a semmivel.

Egyikük sem látja, de Minseok szemei felragyognak a félhomályban. Ha a felvetés igaz, akkor simán lehet arról szó, hogy túléli azt a csúnya sebet, ami közvetlenül a válla alatt csúfítja el az amúgy mindig puha és selymes bőrét.

Mielőtt még szólásra nyitná a száját Baekhyun beelőzi.

– Jongin, ne aludj el! Egy ház még hátra van és indulás előtt át kell kutatni. Szükségünk van az ételre. Meg ki tudja, lehet, olyan kincsekre bukkanunk, amiket még álmunkban sem tudnánk elképzelni – mosolyog Baekhyun és feltápászkodik a szőnyegről. Megpörgeti a kardot, majd a pengét leengedve lassan a bejárati ajtóhoz sétál. – Gyere, te szerencsétlen és tedd össze a két kezedet, hogy nem etetlek meg velük.

– Köszönöm szépen a kedvességedet, igazán lenyűgözöl vele és elkápráztatsz – szál be a játszmába Jongin és egy gúnyos grimasz után követi Baekhyunt.

– Hyung, nemsokára jövünk, jó?

– Vigyázz magadra és ne engedj be senkit se, aki nem mi vagyunk!

Minseoknak lépést kell tartani az eseményekkel, hiszen annyira belefeledkezik a saját gondolataiba, hogy észre sem veszi a körülötte történő dolgokat.

Amint eljutnak agyáig a szavak, bólint egyet és bátorító mosolyával köszön el Baekhyuntól és Jongintól.

A következő pillanatban bezárul az ajtó és egyedül marad a hatalmas házban.

Szóval égetés…

Jongin szinte bogarat ültetett a fülébe, képtelen kiverni a fejéből a hallottakat és a gondolatot, hogy erre simán képes lenne ő is. Korábban már hallott ilyesmiről, hogy a vérzést így állítják el, pont úgy, mint az elfertőződést. Persze ehhez szakemberek kellenek és olyan eszközök, amikkel száz százalékos eredményt ér el, viszont… nincsenek se szakemberek, se száz százalékos eredmény. Ezzel tisztában van.

– Basszus – sóhajt egyet és a kanapéról felállva a konyhába sétál. Tűz és vas kell. Pontosabban csak vas, tüzet tud rakni a konyha járólapjain is.

Minseok világ életében értett a főzéshez, isteni ételeket készített. Az egész hatalmas felfordulás előtt ő volt az egyik legjobb szakács a környéken, szinte mindenki ismerte a nevét. Főleg esküvőkre és más fontosabb ünnepekre hívták, de akadtak olyan emberek is, akik az anyagi hátterüket tekintve megtehették, hogy egy-egy hétre felfogadták, mint a család személyes szakácsa. Kiváló volt, majdnem a legeslegjobb!

Ebből kifolyólag tudja, hogy van olyan serpenyő, ami öntött vasból készül. Ebből kifolyólag tudja, hogy fekete serpenyőt kell keresni, mert azok a legjobbak. Lehet kicsi, lehet nagy, a méret mindegy.

A konyhaszekrényben hamar rá is lel egyre. Számításai szerint ez lehet a legkisebb, hiszen a többit megnézve ennél már csak nagyobbak vannak egymásra téve, mintha valaki direkt úgy rendezte volna a múltban, hogy egy kúpot adjon ki a gyűjtemény.

A kis serpenyőt leteszi a földre és a helyiséget elhagyva felsétál az emeletre, egyenesen a háló felé viszik a lábai. Az ajtó tárva-nyitva áll előtte, habozás nélkül besétál a mogyoróbarna színnel kikent szobába és fejben már tudja is, mit keressen. A franciaágy mellé sétál, hogy az apró, ovális alakú éjjeliszekrénynek titulált négy lábon álló bútordarabot elvigye. A súlya könnyű, erőfeszítés nélkül felkapja és azzal a vállán visszamegy a konyhába. Leteszi a járólapra és a jobb lábát felemelve rátapos az egyik tartó oszlopra, ami alig haladja meg a fél métert. Menten kettétörik a nagy nyomás végett és Minseok arca elégedettséget tükröz.

Megcsinálja ugyanezt a maradék három lábbal, majd a falappal is, amit a négy oszlop tartott. Egy kisebb máglyát alakít ki a konyha közepén, a pulton talált papírokat a máglya alá helyezi.

Zsebének legalján pihen egy öngyújtó, amit nem haboz rögtön kihúzni onnan. Vesz egy mély levegőt, lehunyja a szemeit, elszámol háromig, aztán pilláit felnyitva meggyújtja a papírokat. A vékony anyag rögtön lángra kap és egy-kettő után már a félbetörött oszlopdarabok is meggyulladnak a kiálló kis szálkák végett.

Minseok vár és vár és vár. Türelmesen vár, és amikor már elég nagynak tűnnek a lángok, leveszi magáról a fölsőjét. Fintorogva tekeri le karjáról a kötést, amivel mindeddig takarta a harapást. Fáj, ahogy az anyag leválik a gennyedző sebről, de elnyomja magában a feltörekvő nyögését. Nagyokat lélegzik, az orrán szívja be a levegőt, míg a száján fújja ki az elhasználtat.

A seb körül a bőre elszíneződött. A lila és a zöld árnyalatai tarkítják őt, a harapás közvetlen közelében már hulla színe van. Egy futópillanat erejéig összeugrik a gyomra és eluralkodik rajta a pánik, de hamar orvosolja a helyzetet. Markába veszi a serpenyő és tekintetét elvéve a sérülésről a tűznek szenteli minden figyelmét. A lángnyalábokba mártja az öntött vasból készült serpenyőt és újból csak vár.

Jonginnak és Baekhyunnak tengernyi időre van szüksége ahhoz, hogy eljussanak a házig, átkutassák, bepakolják a fontos dolgokat és élve visszajussanak a táborhelyükhöz. Nem is fogják megtudni, hogy mi történt, egyszerűen csak egy sebet fognak látni, ami ott fog éktelenkedni Minseok bőrén élete végéig. De… kit érdekel? Ha ez egy lehetőség arra, hogy túlélje, hát muszáj megragadnia és kihasználnia.

Az idő telik, és a két fiú még mindig nem tért vissza. Minseok először arra gondol, hogy felfalták őket a torzszülöttek, majd arra, hogy végeztek egymással. Egy másodperc erejéig mosolyog a buta gondolatán. Mindenképp egymás keze által halnának meg, ha úgy adódna, efelől semmi kétség.

Minseok nagy levegőt vesz, és a serpenyőre néz. A vas már-már izzik, iszonyat forrónak tűnik. Ekkor érzi csak meg, hogy egy izzadtságcsepp végiggurul az arcán, majd ezt követi a következő és az azutáni. A szobában már igen meleg van, mert bár kicsi lett a máglya, mégis elegendő hőt termel ahhoz, hogy szaunát csináljon a konyhából.

Minseok letörli homlokáról a testnedvét, majd az összehajtott pólóját a szájába veszi, fogaival erősen ráharap a pamutra. Most vagy soha. A karját kifordítja, hogy rendes rálátást kapjon a sérülésre és egy pillanatnyi reménykedő ima után kiemeli a tűzből a serpenyőt.

Habozás nélkül a sebre nyomja, mire olyan szintű fájdalom járja át az egész testét, hogy üvölteni tudna kínjában. Nem tűnnek fel neki a szeméből kibuggyanó könnyek, képtelen rájuk figyelni. Csak ő és a fájdalom, semmi más. Leírhatatlan, kibírhatatlan, szörnyű és borzalmas érzés. Égette már meg magát, de azok a balesetek csak egy-egy apró foltok voltak, míg ez… hihetetlenül nagy felületnek tűnik az eddigiekhez képest.

A rakoncátlan gondolatait igyekszik összeszedni, fejben eközben tízig számol.

Három… négy… öt…

Nagyon-nagyon fáj, úgy érzi, nem fogja kibírni azt a pár másodpercet.

Hat… hét… nyolc…

Már csak egy kicsi, már nincs sok!

Kilenc… tíz…

És vége. Amint elveszi a karjáról az égető serpenyőt, eldől, és levegő után kapkod. A fájdalom túl nagy arányban uralja a testét ahhoz, hogy akár egy mozdulatot is tegyen.

Pillanatokkal később elájul az őt ért sokktól. A serpenyő a földön csattan, a máglya egyik tartó oszlopa összerogy.

2. Fejezet

A tudás hatalom

11 órával korábban

– Baekhyun, figyelj!

– Figyelek – érkezik rögtön a válasz és a nappali közepén lévő egypár bakancs végre gazdára talál. Az ébenfekete hajszálak a fiú szeme elé hullnak, akár egy függöny, mikor lehajol, hogy belebújjon a lábbelijébe. Prüszkölve simítja ki tincseit látóteréből és a vakon próbálkozást megelégelve inkább lehuppan a fenekére. Mindjárt könnyebben sikerül a lábára tuszkolnia kopott barna cipőjét.

– Jonginnal kimentek egy kicsit körülnézni. – Minseok egy lapot tart a kezében, amin kisebb nagyobb téglalapok szerepelnek, egy-kettő át is van húzva. –  Maradtak még olyan házak, amiket nem kutattunk át, és miután ezzel végeztetek, továbbállunk.

– Rendben. – Baekhyun egy sóhaj kíséretében feláll és megigazítja magán a lábhoz simuló fekete nadrágját. Akaratán kívül siklik tekintete a térdén lévő hatalmas lyukra, mire ajka egy szabályos vonallá egyenesedik és keserű szájízzel kiegyenesedve gondol vissza arra, milyen volt, amikor újonnan vette a kedvenc márkaboltjában, mert tudott a leárazásról és amúgy is, már korábban kinézte magának ezt a sötét darabot. Titkon örül, hogy az egész világ vége előtt ebben a nadrágban tette ki a lábát a küszöbön, hiszen így van valami, ami emlékezteti őt a normális életre, még ha ez a valami ennyire jelentéktelen és apró is.

– Mellettünk kettővel. – Minseok Baekhyun orra alá nyomja az ábrát, ezzel kizökkentve őt a nosztalgiázásból. Baekhyun nagyokat pislogva megdörzsöli a szemeit, majd nyújtózkodva kiropogtatja a gerincét és egy sóhaj után elveszi az egyszerű térképet. Szemügyre veszi, elemzi, és maga elé képzeli a kinti környezetet. Hümmögve hajtja össze, hogy a farzsebébe tudja csúsztatni.

Minseok tekintetében aggodalom apróbb szikrái gyúlnak, még ha akarná, sem tudná leplezni a következményektől való félelmét. Baekhyun ránéz, és ezt észrevéve jobb tenyerét barátja vállára teszi nyugtatásképp. Nem szereti, mikor hyungja túl sokat agyal egy-egy ilyen felderítésen.

– Ne gondolkodj annyit, hyung – mondja Baekhyun kedves és lágy hangon, arcát immár kincset érő mosolya szeli ketté. Ezzel mindig sikerül egy minimális szinten szertefoszlatnia az éppen aktuális beszédpartnere idegességét, hiszen gyermeki bája mindenki szívét cseppfolyóssá változtatja, olyan, mint egy kegyetlen és pusztító vihar utáni napsütés.

– Valakinek azt is kell – próbálja elviccelni az egész szituációt Minseok, miközben somolyogva simítja bal kezét Baekhyunéra. Szerencsére Baekhyun veszi az adást és komolytalanul vigyorogva megvonja a vállát.

A felszabadult hangulatot hirtelen halk dübörgés öli meg.

– Kevés töltényünk van már. – Jongin sétál le az emeleti lépcsőről, kezében egy shotgunnal, amit még két napja talált az egyik elhagyatott ház szekrényének legalján három doboz lőszerrel egy kukászsákba csomagolva. – Ha nem baj, Baekhyun, most ezt nem visszük magunkkal. Muszáj tartalékolnunk.

Baekhyun mosolya lelohad, komoly álarcát arca elé teszi és bólint. Eltávolodik Minseoktól, hogy a kanapéra fektetett kardját a markába tudja venni.

Apukája megszállott szamurájkard-gyűjtő volt, visszagondolva vagy hat-hét példány díszítette a nappalijuk falát, közvetlenül a szekrény melletti üres felületen. Szinte már szentély volt a szobának azon része, ahol a pengék voltak. Baekhyun mindig is ki akarta próbálni őket, de akkor még nem gondolta volna, hogy egy nap erre is sort kerít neki az élet. Az apokalipszis kitörésének napján kettőt is elhozott otthonról. A kisebbiket menekülés közben elhagyta, a másikat pedig szerencsére sikerült magánál tartania, így azóta az az ő ereklyéje, a mindene és szent tárgyként tekint rá. Úgy véli, csak akkor fog elbukni, ha a kardját elveszíti. Ameddig nála van, addig van remény és bízik abban, hogy túl tudja élni az élőholtaktól mocskos és szennyezett világot.

– Fél óra múlva érjetek vissza – mondja Minseok és megigazítja az övére csatolt kést. A nappaliban lévő faliórára pillant, ami monoton kattan egyet, mihelyst a másodpercmutató eggyel előrébb ér. Délután négy óra tizennyolc perc.

– Háromnegyed ötre itt leszünk, legkésőbb ötre. – Jongin a csuklóján lévő karórára néz, majd a kezében szorongatott shotgunt a fotelbe helyezi.

Az ülőgarnitúrák előtti dohányzóasztalra már korábban ki lettek pakolva az emeletes házban talált fegyvernek kinevezett holmik, amik közül bátran lehet válogatni az ember kénye-kedve szerint. Jongin a legnagyobb konyhakést nézi ki magának, egy Smith & Wesson pisztoly kíséretében, amit csak a biztonság kedvéért szeretne magával vinni. A kést a nadrágja korca és a fekete bőrből készült öve közé csúsztatja, míg a pisztolyt jobb markába veszi.

– Ha nem szükséges, ne használd. – Minseok a Smith & Wessonra bök mutatóujjával, tekintete szigorú.

– Nem fogom, hyung.

– Helyes – kanyarul egy őszinte, apró mosoly Minseok arcára. – Mivel közel van a ház és nincsenek sokan azok a valamik – mutat a bejárati ajtó felé. –, ezért Jongin, te mész előre, Baekhyun, te pedig fedezed őt.

– Jó lesz ez így? – Baekhyun bár visszakérdez, figyelmét még sem Minseoknak szenteli, sokkal jobban izgatja őt a pengén lévő mattfeketén csillogó vérfolt, amit pont abban a másodpercben szúr ki. Mégis hogy került az oda? Eddig nem volt ott.

– Jongin gyors, te pedig jól bánsz a karddal. Ennél több érv nem is kell.

– Oké.

Baekhyun azonnal válaszol, de továbbra sem figyel, nadrágjának farzsebéből előhalászott zsebkendővel tisztogatja az ereklyéét. Tudja jól, perceken belül újból ez a szín fog dominálni a penge teljes felületén, mégis hajthatatlan. Túl sokat ér és túl nagyra tartja ahhoz, hogy egy pillanatra is megengedje az oda nem illő mocskot. Úgy gondolja, apja minimum ennyit megérdemel.

– Hyung, gyere! – Jongin karon ragadja Baekhyunt és húzni kezdi az ajtó felé. Baekhyun morog néhány obszcén szót az orra alatt, de Jongin ebből egy szót sem ért (már nem mintha nagyon tudni akarná hyungja kimondott gondolatait).

– Eressz, magamtól is tudok menni! – ripakodik rá az őt még mindig vasmarokkal tartó Jonginra, akinek nem kell kétszer mondani, egyből lefejti ujjait Baekhyun karjáról. Baekhyun sóhajt egyet és a kendőt zsebe mélyére süllyeszti. Minseok a háttérben rosszalló tekintettel fixírozza őket rögtön a szóváltásuk után, pedig kettejük között nem meglepő ez és az ehhez hasonló beszélgetések. Már a menekülttáborban is érezni lehetett köztük az ellentétet, és bár nem mondták ki nyíltan, hogy nem szimpatikusak egymásnak, a többiek mégis tisztában voltak vele. Csak rájuk kell nézni és az ember rögtön megmondja, itt valami nem stimmel. Mintha ősi ellenségek lennének, akik néha-néha fegyverszünetet hirdetnek, hogy aztán később még nagyobb erővel tudjanak lecsapni a másikra. Senki nem tudja, mi a probléma forrása, sőt Minseok szerint még ő maguk sincsenek vele tisztában. Baekhyun fúj Jonginra és Jongin fúj Baekhyunra, Minseok pedig a szerencsétlen harmadik, akinek ezt mind-mind ki kell bírnia.

A bejáratihoz érve Jongin gyomra egyről a kettőre ökölnyi méretűre zsugorodik, amint tenyere a kilincs hideg felületére siklik. Mindenegyes alkalommal ez történik vele. A jövőtől való félelem, a rettegés és az izgalom egyvelege furcsa reakciókat vált ki belőle és képtelen megszokni az idő múlásával ezt a borzongató érzést. A biztonságos búvóhelyről kilépni hatalmas bátorságot, hidegvért és önfegyelmet követel, na meg hitet és reményt, mert anélkül biztos, hogy nem lenne képes visszatérni. Hisz magában, hisz az erejében, hisz az ügyességében, hisz Baekhyunban és reméli, a beléjük fektetett hite fog győzedelmeskedni a világon uralkodó rossz felett. Naiv gondolat, de Jongint ez nem érdekli.

– Mehetünk? – Jongin kérdése alig hallhatóan bukik ki ajkai közül, tekintete mindeközben Baekhyunét keresi. A fekete tincsek a csokoládébarna íriszek előtt pihennek, elrejtve ezzel az érzéseket, amik oly’ leleplezőek lennének. Nem akarja, hogy Jongin gyengének lássa, ezért némán bólint egy aprót és továbbra sem söpri el a zavaró hajszálakat.

– Vigyázzatok! – Minseok figyelmeztető mondatára mindketten hátrafordulnak, hogy a magabiztos hangot társítani tudják a szelíd arccal. Baekhyun komoly, de legbelül fellélegez, és úgy érzi, ez erőt ad neki a továbbiakhoz. Jongin aprót mosolyog, mert tudja, Minseok bízik bennük és remél, akárcsak ő. Nem is tudná elképzelni, milyen lenne ez az élet Minseok nélkül, és őszintén, nem is akarja megtapasztalni soha.

– Egyben visszatérünk, egy percig se aggódj! – és Jongin lenyomja az érdes felületű kilincset, amin már egy perce pihen a keze. Még elkapja Minseok gondterhelt tekintetét, de nincs ideje visszafordulni és megkérdezni tőle, mi a baj. Szólít a kötelesség, menni kell, és mivel ő van elől, képtelenség lenne visszakozni. Nem lesz baj, hyung!

Jongin mögött Baekhyun zárja a sort, és becsukja maga után az ajtót. Bár nem beszéltek meg semmi tervet, Baekhyun mégis tudja, hogyan kell cselekednie; megvárja, míg Jongin és közte a tíz centiméteres távolság két méterré növi ki magát, ezután elindul és az esetlegesen útba kerülő élőholtakat miszlikbe aprítja. Nagyon fontos szabály azonban az, hogy csak akkor támadj, ha kell, máskülönben idő- és energiapocsékolás az egész. Három méteres szférán belül érdemes, azon kívül felesleges. Baekhyun e szabály megszegése miatt már majdnem az életét vesztette, amikor a menekülttábort lerohanták a két lábon járó húscafatok. Még mindig intenzíven ég benne a kép, ahogy az egyik legvisszataszítóbb, véres arcú és dögszagú halott elkapta a haját, hogy a földre húzva tudjon falatozni a friss húsából.

Hirtelen borzongás jár végig gerincének vonalán, a karján és a lábán egyaránt megjelenik a libabőr a nem kívánt emlék miatt. Tekintete Jonginra siklik és gondolatban elmormol egy igen halk köszönömöt. Ha Jongin nem lenne, most ő sem harcolhatna tovább az életéért. Bármennyire is taszítja Jongin személyisége és mi voltja, ezt az egyet sosem felejti el neki, és ha úgy adódna, bármikor kész lenne viszonozni.

A kijelölt házhoz röpke másodpercek alatt odaérnek, útjukat egy halott sem állja. A bejárati ajtó barnára festett egésze előtt mindketten fellélegeznek, és mikor tekintetük találkozik, megengednek maguknak egy igen apró mosolyt. Baekhyun nem akarja, de a mosolyról hirtelen Minseok jut az eszébe, és a gondolat minden arcára festett emóciót kivégez, akár egy hóhér az árulót, mikor annak fejét veszi. Szíve összeszorul, légzése nehézkessé válik. Minseok előtt folyton próbálja leplezni aggodalmát és félelmét, nem szeretné, hogy hyungja így emlékezzen rá, mikor eljön az idő, hogy átlépje az élet és a halál közti hatalmas kaput, ami holtak és az élők lelkéből kovácsolódott. Minseok szívbeteg, a gyógyszerei nélkül pedig nem lehet tudni, mikor csap le rá az örökké tartó, fájdalommentes és könyörtelen álom. Ennek ellenére mégis úgy kezeli, mintha nem lenne semmi baja, mintha ő is egészséges lenne és nem kéne emiatt is aggódnia. Igazából maga Minseok kérte meg erre még a menekülttáborban és Baekhyunnak egy ideig nehezére esett teljesíteni ezt az „apró” dolgot. Mostanra már képes rá, de a tudat még így is gyötri, ezért minden egyes nap felajánlja, hogy elmegy keresni egy gyógyszertárat, hogy elhozza onnan az összes szükséges dobozkát, de Minseok nem engedi neki. „Ha már meghalok, ez miatt haljak meg és ne egy hulla vegye el az életemet.” Felidézi magában Minseok szavait és sóhajt egyet. Nem akarja elveszíteni őt.

Míg Jongin a zárral babrál, addig Baekhyun visszatér a való világba és hátat fordítva neki a kardját maga elé emelve pásztázza az őket körülvevő környezetet. Alaposan szemügyre vesz mindent, hogy később több opció közül tudjanak választani. Ezt mindig is létfontosságúnak tartotta. A felderítés és a megfigyelés elengedhetetlen, minden mozzanatot meg kell ragadni és az elmébe kell vésni, még akkor is, ha az épp feleslegesnek, esetleg haszontalannak tűnik, máskülönben, ha menekülésre kerülne a sor, biztos, hogy nem élnék túl, elbuknának azon nyomban. Ő Byun Baekhyun az Istenért, ezt végképp nem engedheti meg magának!

Baekhyun két kocsit lát alig öt méterre, elvétve még párat tíz méteren belül. Tekintete továbbvándorol a felborított kukákig és a körülöttük lévő szemétig, amit a nap már jócskán megperzselt. Ha volt is étel azokban a zsákokban, mára azt már lehetetlen lenne elfogyasztani.

– A fenébe is, ne bambulj! – Jongin egy szempillantás alatt behúzza Baekhyunt a házba, és az ajtót becsukva nekidönti hátát a falapnak. Reszkető sóhaj hagyja el telt ajkait, a halántékán csordogáló izzadtságcseppeket kissé piszkos tenyerével törli le magáról. Baekhyun meglepett arcot vág, később rendezi csak vonásait, mikor eljut az agyáig, hogy sikeresen és karcmentesen bejutottak.

– Hogy csináltad? – Elismerő pillantással illeti Jongint.

– Úgy, ahogy eddig is.

– Lehet egy kérdésem?

Baekhyun semmit nem tud Jongin múltjáról attól függetlenül, hogy egy ideje már ismeri a fiút. Most először érez valódi kíváncsiságot iránta.

Jongin semmitmondó tekintettel vállat von és elindul átkutatni a házat. Baekhyun elmosolyodik és követi őt.

– Mi volt a foglalkozásod?

– Tanuló voltam.

– És?

– Mi „és”?

– Engem nem tudsz átverni, Jongin – mosolyog a bajsza alatt Baekhyun és ébenfekete tincseit egy laza fejrázással kitessékeli a szeméből. Jongin megáll, válla felett Baekhyunra sandít. Senkinek nem mondott eddig semmit az előző életéről, miért is kezdene el regélni pont most? És pont Baekhyunnak?

– Miért érdekel ennyire? – visszakérdez, majd a konyhaszekrényekhez fordulva mindegyiket egyesével átnézi. Nem számít ennyi megmaradt és sértetlen ételre, íriszei hirtelen csodásabban ragyognak, mint a legfényesebb csillagok az égen a végtelen sötétségben. Az apokalipszis előtt még csak nem is gondolta volna, hogy lesz majd ilyen idő is, amikor szinte sírva fakad az étel látványától. Konzerv, zacskós leves, gabonapehely, több liter tej, fűszerek, ásványvíz és még több csomagolt kaja. Eszméletlen!

– Tudod, már egy ideje egymásra vagyunk utalva, és azért mégis csak jobban érzem magam egy-két ismerettel a tarsolyomban. Remélem, megértesz.

– Tanuló voltam, mondtam már.

– Nem hiszem el, hogy csak tanuló voltál.

Baekhyun a konyhapultnak támaszkodva nézi, ahogy Jongin az összes asztalra pakolt ételt a táskába süllyeszti.

– Hát az már nem az én problémám.

– Átlátok rajtad – szűkíti össze csokoládébarna szemeit Baekhyun és hitetlenül méregeti tovább a fiút. Kell lennie még valaminek…

– Örülnék, ha békén hagynál, nincs ehhez most hangulatom.

– Engem viszont érdekel.

– Nézd, Baekhyun – fordul egész testével a kíváncsiskodó fiú felé. – Az a múlt, már nincs. Itt nem az a fontos, hogy ki voltál, hanem az, hogy most ki vagy és ki lesz belőled. A tetteid határoznak meg téged, nem pedig a foglalkozás vagy a családi vérvonal. Lehettél te a világ leggazdagabb embere, nem számít többé. Életben maradsz vagy meghalsz. Taktikázol vagy elbuksz. Számomra egy ember lehet jó vagy rossz. Ennyi, más opció nincs. És én – mutatóujját a mellkasára szegezi, egyenest a szívére. – jó ember vagyok. A többi ne érdekeljen.

Baekhyun torkára fagynak a szavak, köpni-nyelni nem tud a döbbenettől. Letaglózva, üveges tekintettel bámulja tovább Jongint, egy normális hangot sem képes kipréselni ajkai közül. Egyszerűen nem megy neki. Képtelen rá. Soha, senki nem olvasott még be neki ilyen pimasz módon. Arcáról mindenegyes gondolatát könnyedén le lehet olvasni, olyan, akár egy nyitott könyv, amit szinte a legnagyobb betűmérettel nyomtattak.

– Menjünk, a többi szoba még sértetlen. – Jongin úgy tesz, mintha az előbb nem történt volna semmi, ugyanazzal a nyugodtsággal beszél, mint két perccel ezelőtt. A hátizsákot a saját vállára veszi, és már menne tovább, azonban… Baekhyunban hirtelen felmegy a pumpa, parázsként izzó szemekkel emeli magasba a kardját, hogy a hegye egyenest Jongin torkánál állapodjon meg. A fiú megdermed, éppen mozdulni készülő lába a padlóba gyökerezik, és egy csapásra leveri őt a víz. Értetlenség tükröződik azokban a hatalmas, fekete szembogarakban, a lehetséges miértekre keresi a választ.

– Velem te nem beszélhetsz így, világos? – Baekhyun nagyon dühös. Jongin nagyot nyel. – Tisztában vagyok vele, hogy ez már egy teljesen más világ, és mások az emberi értékek is. Viszont egy valamit neked is meg kell értened – egy lépéssel közelebb kerül Jonginhoz, a pengét nem érinti hozzá a bőréhez. – Egy csapatban játszunk, ami annyit tesz, hogy össze kell dolgoznunk. Te sem örülsz ennek, és én sem örülök ennek. Ezt eddig megértem. A csapatmunkához elengedhetetlen a tudás. Minél többet tudunk egymásról, annál nagyobb az esélye annak, hogy győztesként kerülünk ki egy-egy rizikós helyzetből, mert ismerjük a másik taktikáját és gondolatmenetét. Életben akarok maradni, ameddig csak lehet, és egyedül nem biztos, hogy képes lennék rá… tudom, hogy te is így vagy ezzel.

Jongin hangtalanul bólint, mivel abban a pillanatban ezt véli helyesnek.

– Tehát ha kérdezek, te válaszolsz. És ha neked van kérdésed, én is válaszolok. Megértetted?

– I-igen. – Jongin alig meri kinyitni a száját, leírhatatlanul kényelmetlen neki a nyakától alig pár milliméterre lévő pengének a tudata.

– Mi volt a foglalkozásod?

Jongin nagyot nyel, szemhéjait lehunyja és összeszorítja őket. Sosem szeret visszaemlékezni.

– Tanuló voltam… nappal. Éjjel azokhoz az emberekhez törtem be, akiknél voltam interjút készíteni egy-egy iskolai project erejéig.

– Nocsak, nocsak.

– Szükségem volt a pénzre, anyámék egy wonnal sem támogatták a továbbtanulásomat.

– Hát, Jongin, most megleptél. – Baekhyun egy leírhatatlan mosollyal az arcán veszi el Jongin torka elől a kardot, bal kezét a fiú vállára helyezi, miután a fullasztó érzés eltűnik és normálisan tud levegőt venni.

– És mi a te történeted?

– Az enyém? Nem olyan izgalmas, mint gondolnád. A középiskola után nem mentem tovább tanulni és dolgozni sem akartam. A szüleim tartottak el, mondhatni élősködtem rajtuk. Apám megszállott kardgyűjtő volt, rengeteg díszítette a házunkat.

– Megtanított téged használni őket? – érdeklődik Jongin, és fejével biccent a nappali felé.

– Soha nem engedte, hogy a kezembe vegyem. – Baekhyun bólint és megindul a kiszemelt szoba felé.

– Most büszke lenne rád.

– Nem hinném – húzódik egy savanyú mosoly Baekhyun arcára. – Sosem volt oka rá és most sem lenne. Azt mondaná, hogy bolond vagyok, amiért küzdök a semmiért.

– A semmiért?

– Jongin, nekünk nincs jövőnk. Ebben a világban nincs.

– Hyung, ne mondd ezt! Van jövőnk és most is azért küzdünk. Van remény.

– Túl sok filmet néztél – gúnyolódik Baekhyun és a falhoz tolt szekrényhez megy, ami egészen a plafonig ér. Hatalmas kétajtós szekrény, olyan, amilyet mindig is szeretett volna a saját házában látni.

– Mindig van remény.

– Néha én is így gondolom, de mikor kilátástalan a helyzet, kezdem elveszíteni a reményt. Pedig én tényleg szeretnék hinni benne. Szeretnék hinni egy jobb életben, de… mindenhol ott van az a de, ami miatt elveszíti a stabilitását a hitem és a reményem. Elég elkeserítő érzés tud lenni.

– Remélem, idővel megváltoznak a nézeteid. Én hiszek benned. Ma is úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy hittem benned és magamban is.

Baekhyun erre már nem válaszol, szavak helyett gesztusokkal fejezi ki magát, ami jelenesetben egy mosoly az arcán. Jongin ebből persze semmit nem lát, ezért már beszélni sem beszél tovább, némán forgatja fel az egész nappalit Baekhyun közreműködésével.

Negyed óra múlva tettre készen állnak az ajtóban, Jongin hátán a jól megpakolt zsákkal. A terv ugyanaz, mint ami eddig, csak most fordítva: Baekhyun megy elől, hisz nála van a kard, Jongin követi őt kezében a pisztollyal, hogy ha bármi van, még se maradjon védtelen. Az öv és a nadrágkorc közti késről pedig már ne is beszéljünk.

– Ne ölesd meg magad – súgja Baekhyun Jonginnak és mielőtt a fiú bármit is tudna reagálni, a bejárati ajtó kitárul előttük.

Baekhyun szíve egy pillanatra leáll, a vérkeringése is leáll és a gondolatai is megdermednek egy szekundum erejéig. Ha nem ocsúdna fel rögtön a sokk után, biztos, hogy egy darabka most hiányozna belőle. A kard pengéje könnyedén siklik végig a rohadt húson, átszakítva ezzel a nyelő- és légcsövet, a már rég összeszáradt ereket, amikben csak gusztustalan alvadt vérdarabok vannak a beteg szív által pumpált fertőzött vér csekély mennyisége mellett.

– Aszta kurva! – Jonginból ritkán buknak ki obszcén szavak, de a meglepődöttségnek aljas módon mégis sikerül kihúznia egyet.

Baekhyun a fejetlen testet gyomorszájon rúgja, hogy azért még se rájuk dőljön a bűzölgő tetem, s az adrenalintól bepörögve egész mi voltja remegni kezd.

– Menjünk! – mondja Baekhyun és háta mögött álló Jonginnal elindul vissza a saját táborhelyükhöz. Mindkettejük szíve hevesen dobog, Baekhyun még hallja is füleiben azt az irritáló lüktetést, amit a verőerek okoznak neki. Ki nem állhatja.

Szerencséjük van, hogy még mindig alig kóvályog egy-két hulla az úton, útfélen, mert így felesleges hadakozás nélkül sikerül visszamenniük Minseokhoz. Az ajtóban állva Jongin kopog egy hosszút és két rövidet, majd újra egy hosszút. Öt másodpercet sem kell várniuk, az ajtó kinyílik és egy magát betegre aggódó Minseok fogadja a két hőst. Kulcsra zárja a bejáratit, amint mind a hárman a négy fal között tartózkodnak.

– Negyed hat lesz három perc múlva – mondja a kelleténél hangosabban Minseok, haragos és dühös egyszerre.

– Ne légy mérges, hyung! – mosolyog nyugtatóan Jongin és kibújik a hátizsákból. – Látnod kell, mit találtunk.

– De akkor is! Mi van, ha —

– Nincs „mi van ha…”, mert itt vagyunk és ez a lényeg – vág közbe Baekhyun, ezzel a legidősebbe fojtva a felesleges szavakat. – Most pedig tartsd vissza a lélegzetedet, és nézd meg, mit hoztunk!

Minseok szikrákat szóró tekintettel néz rá Baekhyunra, aki látszólag jól szórakozik az egész szituáción. Élvezi bosszantani Minseokot és arckifejezése ezt egyáltalán nem is tagadja.

– Szent ég!

– Ó, igen.

– Könnyek fogják marni az arcomat! – nevet Minseok, miközben lehuppan a földre kezében az egész kicipzárazott táskával. Nem hisz a szemének.

– Inkább a könnyek, mint azok a gusztustalan harapások – fintorog Baekhyun és egy laza mozdulattal levágódik a kanapéra. A kardot szorongató karját lelógatja az ülőgarnitúráról, egy nagyot nyújtózva behunyja a szemeit.

Megfagy a levegő, azonban nem mindenkinek. Jonginnak és Baekhyunnak legalábbis biztos, hogy nem. Egyikük sem látja Minseok kétségbeesett tekintetét, ami segítségért kiált, mihelyst megejti Baekhyun a harapás szót. Fáj a szíve, nehézkesen dobban nagyokat, és most nem a betegsége miatt. Sokkal inkább a titok terhe az, ami szépen lassan megöli őt belülről. Szó szerint.