2. Fejezet

A tudás hatalom

11 órával korábban

– Baekhyun, figyelj!

– Figyelek – érkezik rögtön a válasz és a nappali közepén lévő egypár bakancs végre gazdára talál. Az ébenfekete hajszálak a fiú szeme elé hullnak, akár egy függöny, mikor lehajol, hogy belebújjon a lábbelijébe. Prüszkölve simítja ki tincseit látóteréből és a vakon próbálkozást megelégelve inkább lehuppan a fenekére. Mindjárt könnyebben sikerül a lábára tuszkolnia kopott barna cipőjét.

– Jonginnal kimentek egy kicsit körülnézni. – Minseok egy lapot tart a kezében, amin kisebb nagyobb téglalapok szerepelnek, egy-kettő át is van húzva. –  Maradtak még olyan házak, amiket nem kutattunk át, és miután ezzel végeztetek, továbbállunk.

– Rendben. – Baekhyun egy sóhaj kíséretében feláll és megigazítja magán a lábhoz simuló fekete nadrágját. Akaratán kívül siklik tekintete a térdén lévő hatalmas lyukra, mire ajka egy szabályos vonallá egyenesedik és keserű szájízzel kiegyenesedve gondol vissza arra, milyen volt, amikor újonnan vette a kedvenc márkaboltjában, mert tudott a leárazásról és amúgy is, már korábban kinézte magának ezt a sötét darabot. Titkon örül, hogy az egész világ vége előtt ebben a nadrágban tette ki a lábát a küszöbön, hiszen így van valami, ami emlékezteti őt a normális életre, még ha ez a valami ennyire jelentéktelen és apró is.

– Mellettünk kettővel. – Minseok Baekhyun orra alá nyomja az ábrát, ezzel kizökkentve őt a nosztalgiázásból. Baekhyun nagyokat pislogva megdörzsöli a szemeit, majd nyújtózkodva kiropogtatja a gerincét és egy sóhaj után elveszi az egyszerű térképet. Szemügyre veszi, elemzi, és maga elé képzeli a kinti környezetet. Hümmögve hajtja össze, hogy a farzsebébe tudja csúsztatni.

Minseok tekintetében aggodalom apróbb szikrái gyúlnak, még ha akarná, sem tudná leplezni a következményektől való félelmét. Baekhyun ránéz, és ezt észrevéve jobb tenyerét barátja vállára teszi nyugtatásképp. Nem szereti, mikor hyungja túl sokat agyal egy-egy ilyen felderítésen.

– Ne gondolkodj annyit, hyung – mondja Baekhyun kedves és lágy hangon, arcát immár kincset érő mosolya szeli ketté. Ezzel mindig sikerül egy minimális szinten szertefoszlatnia az éppen aktuális beszédpartnere idegességét, hiszen gyermeki bája mindenki szívét cseppfolyóssá változtatja, olyan, mint egy kegyetlen és pusztító vihar utáni napsütés.

– Valakinek azt is kell – próbálja elviccelni az egész szituációt Minseok, miközben somolyogva simítja bal kezét Baekhyunéra. Szerencsére Baekhyun veszi az adást és komolytalanul vigyorogva megvonja a vállát.

A felszabadult hangulatot hirtelen halk dübörgés öli meg.

– Kevés töltényünk van már. – Jongin sétál le az emeleti lépcsőről, kezében egy shotgunnal, amit még két napja talált az egyik elhagyatott ház szekrényének legalján három doboz lőszerrel egy kukászsákba csomagolva. – Ha nem baj, Baekhyun, most ezt nem visszük magunkkal. Muszáj tartalékolnunk.

Baekhyun mosolya lelohad, komoly álarcát arca elé teszi és bólint. Eltávolodik Minseoktól, hogy a kanapéra fektetett kardját a markába tudja venni.

Apukája megszállott szamurájkard-gyűjtő volt, visszagondolva vagy hat-hét példány díszítette a nappalijuk falát, közvetlenül a szekrény melletti üres felületen. Szinte már szentély volt a szobának azon része, ahol a pengék voltak. Baekhyun mindig is ki akarta próbálni őket, de akkor még nem gondolta volna, hogy egy nap erre is sort kerít neki az élet. Az apokalipszis kitörésének napján kettőt is elhozott otthonról. A kisebbiket menekülés közben elhagyta, a másikat pedig szerencsére sikerült magánál tartania, így azóta az az ő ereklyéje, a mindene és szent tárgyként tekint rá. Úgy véli, csak akkor fog elbukni, ha a kardját elveszíti. Ameddig nála van, addig van remény és bízik abban, hogy túl tudja élni az élőholtaktól mocskos és szennyezett világot.

– Fél óra múlva érjetek vissza – mondja Minseok és megigazítja az övére csatolt kést. A nappaliban lévő faliórára pillant, ami monoton kattan egyet, mihelyst a másodpercmutató eggyel előrébb ér. Délután négy óra tizennyolc perc.

– Háromnegyed ötre itt leszünk, legkésőbb ötre. – Jongin a csuklóján lévő karórára néz, majd a kezében szorongatott shotgunt a fotelbe helyezi.

Az ülőgarnitúrák előtti dohányzóasztalra már korábban ki lettek pakolva az emeletes házban talált fegyvernek kinevezett holmik, amik közül bátran lehet válogatni az ember kénye-kedve szerint. Jongin a legnagyobb konyhakést nézi ki magának, egy Smith & Wesson pisztoly kíséretében, amit csak a biztonság kedvéért szeretne magával vinni. A kést a nadrágja korca és a fekete bőrből készült öve közé csúsztatja, míg a pisztolyt jobb markába veszi.

– Ha nem szükséges, ne használd. – Minseok a Smith & Wessonra bök mutatóujjával, tekintete szigorú.

– Nem fogom, hyung.

– Helyes – kanyarul egy őszinte, apró mosoly Minseok arcára. – Mivel közel van a ház és nincsenek sokan azok a valamik – mutat a bejárati ajtó felé. –, ezért Jongin, te mész előre, Baekhyun, te pedig fedezed őt.

– Jó lesz ez így? – Baekhyun bár visszakérdez, figyelmét még sem Minseoknak szenteli, sokkal jobban izgatja őt a pengén lévő mattfeketén csillogó vérfolt, amit pont abban a másodpercben szúr ki. Mégis hogy került az oda? Eddig nem volt ott.

– Jongin gyors, te pedig jól bánsz a karddal. Ennél több érv nem is kell.

– Oké.

Baekhyun azonnal válaszol, de továbbra sem figyel, nadrágjának farzsebéből előhalászott zsebkendővel tisztogatja az ereklyéét. Tudja jól, perceken belül újból ez a szín fog dominálni a penge teljes felületén, mégis hajthatatlan. Túl sokat ér és túl nagyra tartja ahhoz, hogy egy pillanatra is megengedje az oda nem illő mocskot. Úgy gondolja, apja minimum ennyit megérdemel.

– Hyung, gyere! – Jongin karon ragadja Baekhyunt és húzni kezdi az ajtó felé. Baekhyun morog néhány obszcén szót az orra alatt, de Jongin ebből egy szót sem ért (már nem mintha nagyon tudni akarná hyungja kimondott gondolatait).

– Eressz, magamtól is tudok menni! – ripakodik rá az őt még mindig vasmarokkal tartó Jonginra, akinek nem kell kétszer mondani, egyből lefejti ujjait Baekhyun karjáról. Baekhyun sóhajt egyet és a kendőt zsebe mélyére süllyeszti. Minseok a háttérben rosszalló tekintettel fixírozza őket rögtön a szóváltásuk után, pedig kettejük között nem meglepő ez és az ehhez hasonló beszélgetések. Már a menekülttáborban is érezni lehetett köztük az ellentétet, és bár nem mondták ki nyíltan, hogy nem szimpatikusak egymásnak, a többiek mégis tisztában voltak vele. Csak rájuk kell nézni és az ember rögtön megmondja, itt valami nem stimmel. Mintha ősi ellenségek lennének, akik néha-néha fegyverszünetet hirdetnek, hogy aztán később még nagyobb erővel tudjanak lecsapni a másikra. Senki nem tudja, mi a probléma forrása, sőt Minseok szerint még ő maguk sincsenek vele tisztában. Baekhyun fúj Jonginra és Jongin fúj Baekhyunra, Minseok pedig a szerencsétlen harmadik, akinek ezt mind-mind ki kell bírnia.

A bejáratihoz érve Jongin gyomra egyről a kettőre ökölnyi méretűre zsugorodik, amint tenyere a kilincs hideg felületére siklik. Mindenegyes alkalommal ez történik vele. A jövőtől való félelem, a rettegés és az izgalom egyvelege furcsa reakciókat vált ki belőle és képtelen megszokni az idő múlásával ezt a borzongató érzést. A biztonságos búvóhelyről kilépni hatalmas bátorságot, hidegvért és önfegyelmet követel, na meg hitet és reményt, mert anélkül biztos, hogy nem lenne képes visszatérni. Hisz magában, hisz az erejében, hisz az ügyességében, hisz Baekhyunban és reméli, a beléjük fektetett hite fog győzedelmeskedni a világon uralkodó rossz felett. Naiv gondolat, de Jongint ez nem érdekli.

– Mehetünk? – Jongin kérdése alig hallhatóan bukik ki ajkai közül, tekintete mindeközben Baekhyunét keresi. A fekete tincsek a csokoládébarna íriszek előtt pihennek, elrejtve ezzel az érzéseket, amik oly’ leleplezőek lennének. Nem akarja, hogy Jongin gyengének lássa, ezért némán bólint egy aprót és továbbra sem söpri el a zavaró hajszálakat.

– Vigyázzatok! – Minseok figyelmeztető mondatára mindketten hátrafordulnak, hogy a magabiztos hangot társítani tudják a szelíd arccal. Baekhyun komoly, de legbelül fellélegez, és úgy érzi, ez erőt ad neki a továbbiakhoz. Jongin aprót mosolyog, mert tudja, Minseok bízik bennük és remél, akárcsak ő. Nem is tudná elképzelni, milyen lenne ez az élet Minseok nélkül, és őszintén, nem is akarja megtapasztalni soha.

– Egyben visszatérünk, egy percig se aggódj! – és Jongin lenyomja az érdes felületű kilincset, amin már egy perce pihen a keze. Még elkapja Minseok gondterhelt tekintetét, de nincs ideje visszafordulni és megkérdezni tőle, mi a baj. Szólít a kötelesség, menni kell, és mivel ő van elől, képtelenség lenne visszakozni. Nem lesz baj, hyung!

Jongin mögött Baekhyun zárja a sort, és becsukja maga után az ajtót. Bár nem beszéltek meg semmi tervet, Baekhyun mégis tudja, hogyan kell cselekednie; megvárja, míg Jongin és közte a tíz centiméteres távolság két méterré növi ki magát, ezután elindul és az esetlegesen útba kerülő élőholtakat miszlikbe aprítja. Nagyon fontos szabály azonban az, hogy csak akkor támadj, ha kell, máskülönben idő- és energiapocsékolás az egész. Három méteres szférán belül érdemes, azon kívül felesleges. Baekhyun e szabály megszegése miatt már majdnem az életét vesztette, amikor a menekülttábort lerohanták a két lábon járó húscafatok. Még mindig intenzíven ég benne a kép, ahogy az egyik legvisszataszítóbb, véres arcú és dögszagú halott elkapta a haját, hogy a földre húzva tudjon falatozni a friss húsából.

Hirtelen borzongás jár végig gerincének vonalán, a karján és a lábán egyaránt megjelenik a libabőr a nem kívánt emlék miatt. Tekintete Jonginra siklik és gondolatban elmormol egy igen halk köszönömöt. Ha Jongin nem lenne, most ő sem harcolhatna tovább az életéért. Bármennyire is taszítja Jongin személyisége és mi voltja, ezt az egyet sosem felejti el neki, és ha úgy adódna, bármikor kész lenne viszonozni.

A kijelölt házhoz röpke másodpercek alatt odaérnek, útjukat egy halott sem állja. A bejárati ajtó barnára festett egésze előtt mindketten fellélegeznek, és mikor tekintetük találkozik, megengednek maguknak egy igen apró mosolyt. Baekhyun nem akarja, de a mosolyról hirtelen Minseok jut az eszébe, és a gondolat minden arcára festett emóciót kivégez, akár egy hóhér az árulót, mikor annak fejét veszi. Szíve összeszorul, légzése nehézkessé válik. Minseok előtt folyton próbálja leplezni aggodalmát és félelmét, nem szeretné, hogy hyungja így emlékezzen rá, mikor eljön az idő, hogy átlépje az élet és a halál közti hatalmas kaput, ami holtak és az élők lelkéből kovácsolódott. Minseok szívbeteg, a gyógyszerei nélkül pedig nem lehet tudni, mikor csap le rá az örökké tartó, fájdalommentes és könyörtelen álom. Ennek ellenére mégis úgy kezeli, mintha nem lenne semmi baja, mintha ő is egészséges lenne és nem kéne emiatt is aggódnia. Igazából maga Minseok kérte meg erre még a menekülttáborban és Baekhyunnak egy ideig nehezére esett teljesíteni ezt az „apró” dolgot. Mostanra már képes rá, de a tudat még így is gyötri, ezért minden egyes nap felajánlja, hogy elmegy keresni egy gyógyszertárat, hogy elhozza onnan az összes szükséges dobozkát, de Minseok nem engedi neki. „Ha már meghalok, ez miatt haljak meg és ne egy hulla vegye el az életemet.” Felidézi magában Minseok szavait és sóhajt egyet. Nem akarja elveszíteni őt.

Míg Jongin a zárral babrál, addig Baekhyun visszatér a való világba és hátat fordítva neki a kardját maga elé emelve pásztázza az őket körülvevő környezetet. Alaposan szemügyre vesz mindent, hogy később több opció közül tudjanak választani. Ezt mindig is létfontosságúnak tartotta. A felderítés és a megfigyelés elengedhetetlen, minden mozzanatot meg kell ragadni és az elmébe kell vésni, még akkor is, ha az épp feleslegesnek, esetleg haszontalannak tűnik, máskülönben, ha menekülésre kerülne a sor, biztos, hogy nem élnék túl, elbuknának azon nyomban. Ő Byun Baekhyun az Istenért, ezt végképp nem engedheti meg magának!

Baekhyun két kocsit lát alig öt méterre, elvétve még párat tíz méteren belül. Tekintete továbbvándorol a felborított kukákig és a körülöttük lévő szemétig, amit a nap már jócskán megperzselt. Ha volt is étel azokban a zsákokban, mára azt már lehetetlen lenne elfogyasztani.

– A fenébe is, ne bambulj! – Jongin egy szempillantás alatt behúzza Baekhyunt a házba, és az ajtót becsukva nekidönti hátát a falapnak. Reszkető sóhaj hagyja el telt ajkait, a halántékán csordogáló izzadtságcseppeket kissé piszkos tenyerével törli le magáról. Baekhyun meglepett arcot vág, később rendezi csak vonásait, mikor eljut az agyáig, hogy sikeresen és karcmentesen bejutottak.

– Hogy csináltad? – Elismerő pillantással illeti Jongint.

– Úgy, ahogy eddig is.

– Lehet egy kérdésem?

Baekhyun semmit nem tud Jongin múltjáról attól függetlenül, hogy egy ideje már ismeri a fiút. Most először érez valódi kíváncsiságot iránta.

Jongin semmitmondó tekintettel vállat von és elindul átkutatni a házat. Baekhyun elmosolyodik és követi őt.

– Mi volt a foglalkozásod?

– Tanuló voltam.

– És?

– Mi „és”?

– Engem nem tudsz átverni, Jongin – mosolyog a bajsza alatt Baekhyun és ébenfekete tincseit egy laza fejrázással kitessékeli a szeméből. Jongin megáll, válla felett Baekhyunra sandít. Senkinek nem mondott eddig semmit az előző életéről, miért is kezdene el regélni pont most? És pont Baekhyunnak?

– Miért érdekel ennyire? – visszakérdez, majd a konyhaszekrényekhez fordulva mindegyiket egyesével átnézi. Nem számít ennyi megmaradt és sértetlen ételre, íriszei hirtelen csodásabban ragyognak, mint a legfényesebb csillagok az égen a végtelen sötétségben. Az apokalipszis előtt még csak nem is gondolta volna, hogy lesz majd ilyen idő is, amikor szinte sírva fakad az étel látványától. Konzerv, zacskós leves, gabonapehely, több liter tej, fűszerek, ásványvíz és még több csomagolt kaja. Eszméletlen!

– Tudod, már egy ideje egymásra vagyunk utalva, és azért mégis csak jobban érzem magam egy-két ismerettel a tarsolyomban. Remélem, megértesz.

– Tanuló voltam, mondtam már.

– Nem hiszem el, hogy csak tanuló voltál.

Baekhyun a konyhapultnak támaszkodva nézi, ahogy Jongin az összes asztalra pakolt ételt a táskába süllyeszti.

– Hát az már nem az én problémám.

– Átlátok rajtad – szűkíti össze csokoládébarna szemeit Baekhyun és hitetlenül méregeti tovább a fiút. Kell lennie még valaminek…

– Örülnék, ha békén hagynál, nincs ehhez most hangulatom.

– Engem viszont érdekel.

– Nézd, Baekhyun – fordul egész testével a kíváncsiskodó fiú felé. – Az a múlt, már nincs. Itt nem az a fontos, hogy ki voltál, hanem az, hogy most ki vagy és ki lesz belőled. A tetteid határoznak meg téged, nem pedig a foglalkozás vagy a családi vérvonal. Lehettél te a világ leggazdagabb embere, nem számít többé. Életben maradsz vagy meghalsz. Taktikázol vagy elbuksz. Számomra egy ember lehet jó vagy rossz. Ennyi, más opció nincs. És én – mutatóujját a mellkasára szegezi, egyenest a szívére. – jó ember vagyok. A többi ne érdekeljen.

Baekhyun torkára fagynak a szavak, köpni-nyelni nem tud a döbbenettől. Letaglózva, üveges tekintettel bámulja tovább Jongint, egy normális hangot sem képes kipréselni ajkai közül. Egyszerűen nem megy neki. Képtelen rá. Soha, senki nem olvasott még be neki ilyen pimasz módon. Arcáról mindenegyes gondolatát könnyedén le lehet olvasni, olyan, akár egy nyitott könyv, amit szinte a legnagyobb betűmérettel nyomtattak.

– Menjünk, a többi szoba még sértetlen. – Jongin úgy tesz, mintha az előbb nem történt volna semmi, ugyanazzal a nyugodtsággal beszél, mint két perccel ezelőtt. A hátizsákot a saját vállára veszi, és már menne tovább, azonban… Baekhyunban hirtelen felmegy a pumpa, parázsként izzó szemekkel emeli magasba a kardját, hogy a hegye egyenest Jongin torkánál állapodjon meg. A fiú megdermed, éppen mozdulni készülő lába a padlóba gyökerezik, és egy csapásra leveri őt a víz. Értetlenség tükröződik azokban a hatalmas, fekete szembogarakban, a lehetséges miértekre keresi a választ.

– Velem te nem beszélhetsz így, világos? – Baekhyun nagyon dühös. Jongin nagyot nyel. – Tisztában vagyok vele, hogy ez már egy teljesen más világ, és mások az emberi értékek is. Viszont egy valamit neked is meg kell értened – egy lépéssel közelebb kerül Jonginhoz, a pengét nem érinti hozzá a bőréhez. – Egy csapatban játszunk, ami annyit tesz, hogy össze kell dolgoznunk. Te sem örülsz ennek, és én sem örülök ennek. Ezt eddig megértem. A csapatmunkához elengedhetetlen a tudás. Minél többet tudunk egymásról, annál nagyobb az esélye annak, hogy győztesként kerülünk ki egy-egy rizikós helyzetből, mert ismerjük a másik taktikáját és gondolatmenetét. Életben akarok maradni, ameddig csak lehet, és egyedül nem biztos, hogy képes lennék rá… tudom, hogy te is így vagy ezzel.

Jongin hangtalanul bólint, mivel abban a pillanatban ezt véli helyesnek.

– Tehát ha kérdezek, te válaszolsz. És ha neked van kérdésed, én is válaszolok. Megértetted?

– I-igen. – Jongin alig meri kinyitni a száját, leírhatatlanul kényelmetlen neki a nyakától alig pár milliméterre lévő pengének a tudata.

– Mi volt a foglalkozásod?

Jongin nagyot nyel, szemhéjait lehunyja és összeszorítja őket. Sosem szeret visszaemlékezni.

– Tanuló voltam… nappal. Éjjel azokhoz az emberekhez törtem be, akiknél voltam interjút készíteni egy-egy iskolai project erejéig.

– Nocsak, nocsak.

– Szükségem volt a pénzre, anyámék egy wonnal sem támogatták a továbbtanulásomat.

– Hát, Jongin, most megleptél. – Baekhyun egy leírhatatlan mosollyal az arcán veszi el Jongin torka elől a kardot, bal kezét a fiú vállára helyezi, miután a fullasztó érzés eltűnik és normálisan tud levegőt venni.

– És mi a te történeted?

– Az enyém? Nem olyan izgalmas, mint gondolnád. A középiskola után nem mentem tovább tanulni és dolgozni sem akartam. A szüleim tartottak el, mondhatni élősködtem rajtuk. Apám megszállott kardgyűjtő volt, rengeteg díszítette a házunkat.

– Megtanított téged használni őket? – érdeklődik Jongin, és fejével biccent a nappali felé.

– Soha nem engedte, hogy a kezembe vegyem. – Baekhyun bólint és megindul a kiszemelt szoba felé.

– Most büszke lenne rád.

– Nem hinném – húzódik egy savanyú mosoly Baekhyun arcára. – Sosem volt oka rá és most sem lenne. Azt mondaná, hogy bolond vagyok, amiért küzdök a semmiért.

– A semmiért?

– Jongin, nekünk nincs jövőnk. Ebben a világban nincs.

– Hyung, ne mondd ezt! Van jövőnk és most is azért küzdünk. Van remény.

– Túl sok filmet néztél – gúnyolódik Baekhyun és a falhoz tolt szekrényhez megy, ami egészen a plafonig ér. Hatalmas kétajtós szekrény, olyan, amilyet mindig is szeretett volna a saját házában látni.

– Mindig van remény.

– Néha én is így gondolom, de mikor kilátástalan a helyzet, kezdem elveszíteni a reményt. Pedig én tényleg szeretnék hinni benne. Szeretnék hinni egy jobb életben, de… mindenhol ott van az a de, ami miatt elveszíti a stabilitását a hitem és a reményem. Elég elkeserítő érzés tud lenni.

– Remélem, idővel megváltoznak a nézeteid. Én hiszek benned. Ma is úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy hittem benned és magamban is.

Baekhyun erre már nem válaszol, szavak helyett gesztusokkal fejezi ki magát, ami jelenesetben egy mosoly az arcán. Jongin ebből persze semmit nem lát, ezért már beszélni sem beszél tovább, némán forgatja fel az egész nappalit Baekhyun közreműködésével.

Negyed óra múlva tettre készen állnak az ajtóban, Jongin hátán a jól megpakolt zsákkal. A terv ugyanaz, mint ami eddig, csak most fordítva: Baekhyun megy elől, hisz nála van a kard, Jongin követi őt kezében a pisztollyal, hogy ha bármi van, még se maradjon védtelen. Az öv és a nadrágkorc közti késről pedig már ne is beszéljünk.

– Ne ölesd meg magad – súgja Baekhyun Jonginnak és mielőtt a fiú bármit is tudna reagálni, a bejárati ajtó kitárul előttük.

Baekhyun szíve egy pillanatra leáll, a vérkeringése is leáll és a gondolatai is megdermednek egy szekundum erejéig. Ha nem ocsúdna fel rögtön a sokk után, biztos, hogy egy darabka most hiányozna belőle. A kard pengéje könnyedén siklik végig a rohadt húson, átszakítva ezzel a nyelő- és légcsövet, a már rég összeszáradt ereket, amikben csak gusztustalan alvadt vérdarabok vannak a beteg szív által pumpált fertőzött vér csekély mennyisége mellett.

– Aszta kurva! – Jonginból ritkán buknak ki obszcén szavak, de a meglepődöttségnek aljas módon mégis sikerül kihúznia egyet.

Baekhyun a fejetlen testet gyomorszájon rúgja, hogy azért még se rájuk dőljön a bűzölgő tetem, s az adrenalintól bepörögve egész mi voltja remegni kezd.

– Menjünk! – mondja Baekhyun és háta mögött álló Jonginnal elindul vissza a saját táborhelyükhöz. Mindkettejük szíve hevesen dobog, Baekhyun még hallja is füleiben azt az irritáló lüktetést, amit a verőerek okoznak neki. Ki nem állhatja.

Szerencséjük van, hogy még mindig alig kóvályog egy-két hulla az úton, útfélen, mert így felesleges hadakozás nélkül sikerül visszamenniük Minseokhoz. Az ajtóban állva Jongin kopog egy hosszút és két rövidet, majd újra egy hosszút. Öt másodpercet sem kell várniuk, az ajtó kinyílik és egy magát betegre aggódó Minseok fogadja a két hőst. Kulcsra zárja a bejáratit, amint mind a hárman a négy fal között tartózkodnak.

– Negyed hat lesz három perc múlva – mondja a kelleténél hangosabban Minseok, haragos és dühös egyszerre.

– Ne légy mérges, hyung! – mosolyog nyugtatóan Jongin és kibújik a hátizsákból. – Látnod kell, mit találtunk.

– De akkor is! Mi van, ha —

– Nincs „mi van ha…”, mert itt vagyunk és ez a lényeg – vág közbe Baekhyun, ezzel a legidősebbe fojtva a felesleges szavakat. – Most pedig tartsd vissza a lélegzetedet, és nézd meg, mit hoztunk!

Minseok szikrákat szóró tekintettel néz rá Baekhyunra, aki látszólag jól szórakozik az egész szituáción. Élvezi bosszantani Minseokot és arckifejezése ezt egyáltalán nem is tagadja.

– Szent ég!

– Ó, igen.

– Könnyek fogják marni az arcomat! – nevet Minseok, miközben lehuppan a földre kezében az egész kicipzárazott táskával. Nem hisz a szemének.

– Inkább a könnyek, mint azok a gusztustalan harapások – fintorog Baekhyun és egy laza mozdulattal levágódik a kanapéra. A kardot szorongató karját lelógatja az ülőgarnitúráról, egy nagyot nyújtózva behunyja a szemeit.

Megfagy a levegő, azonban nem mindenkinek. Jonginnak és Baekhyunnak legalábbis biztos, hogy nem. Egyikük sem látja Minseok kétségbeesett tekintetét, ami segítségért kiált, mihelyst megejti Baekhyun a harapás szót. Fáj a szíve, nehézkesen dobban nagyokat, és most nem a betegsége miatt. Sokkal inkább a titok terhe az, ami szépen lassan megöli őt belülről. Szó szerint.