4. Fejezet

Egységben az erő

 – Nemsokára ott vagyunk, ne aludj el – szólal meg Sehun a pirkadat félhomályában, miután Chanyeolra vet egy pillantást. Nem ez az első eset, hogy azt hiszi, séta közben a barátja bealudt.

– Nem alszok – érkezik is rögtön a válasz és Chanyeol eddig csukva tartott szemei kipattannak. Sehun egy félmosoly kíséretében megcsóválja a fejét, majd figyelmét az égnek szenteli. A felkelő nap halványpirosra festi a horizontot és Sehun csodálattól csordult tekintettel nézi a pirosból fokozatosan kékbe menő égboltot.

Már lassan egy órája annak, hogy az erdőből kimenekülve az útra értek és gyalogolnak a külváros felé. Mindketten nagyon fáradtak, de ha lehetne rangsorolni, hogy kinek van nagyobb szüksége az alvásra, biztos, hogy Chanyeol kerülne az első helyre. Sehunnak a nemrégiben elfogyasztott csokoládé némi erőt adott a továbbiakhoz, ezáltal ő nem is érzi magát olyan ramatyul, mint a mellette sétáló társa.

– Messze van még? – Chanyeol halk sóhajt hallat és balkezével megdörzsöli mindkét szemét, hogy az álmosságot ezzel a mozdulatsorral elűzze. A jobb kezében lógó balta most kétszer olyan nehéznek tűnik, mint alapjáraton, ezért átrakja a másikba.

– Igazá— Nézd! – Az unott hangtónus hirtelen válik izgatottá és ujjak fonódnak Chanyeol felkarjára. Sehun megtorpan, előremutat és Chanyeolnak kell egy kis idő, míg észreveszi az első házat, ami alig lehet tőlük száz méterre. Chanyeol arcán a ráncok kisimulnak, az értetlenséget elégedettség váltja fel. Mindkettejük arcára mosoly költözik, izgatottságot tükröző íriszekkel néznek össze egy pillanatra, majd kiengedve magukból egy megkönnyebbült sóhajt egymás nyakába borulnak. A nyomasztó csendben a balta hangos koppanását lehet csak hallani, ahogy az aszfalthoz ér hirtelenjében.

– Van még igazság ezen a földön! – morogja Chanyeol Sehun füle mellett, mire a fiú felnevet és megpaskolja barátja hátát.

Lassan elválnak egymástól és megindulnak egyenest a ház felé. Chanyeol felveszi a földről a szekercét, hogy egy laza mozdulattal a vállára tudja támasztani. Az eddigi álmosság okozta nyűgösség és nyomott hangulat egy pillanat alatt szertefoszlik, izgatottság és a remény egy halvány szikrája elsöprő győzelemmel veszi át az uralmat a rossz érzések fölött. A légkör azon nyomban javul egy-két fokot és Sehun is érzékeli, hogy barátja már nem a negatív energiákat ontja magából.

A rideg valóság azonban nem engedi, hogy megszabaduljanak a tudatától, a boldogságban úszó két fiút az út melletti bozótosok hangos zörgése zavarja meg. Mámoros pillantásukba félelem kúszik, szinte egyszerre kapják oda a fejüket. Chanyeol erősen rászorít a balta nyelére, míg Sehun az övére csatolt késéért nyúl. Nem állnak meg, nem akarnak kockáztatni és különben is, ilyen állapotban nem biztonságos szembeszegülni az élőholtak csillapíthatatlan éhségével. A tempójukon gyorsítanak, a sétát szépen lassan kocogás váltja fel.

– Te előre nézz, enyém a jobb oldal – súgja oda Sehun Chanyeolnak, hangja feszült és méreggel teli. Egyre jobban kezd elege lenni abból, hogy nem hagyják őket békén, mindenhol ott vannak és folyton-folyvást azt a kevéske energiájukat is elszívják a küzdelem során vagy a menekülés végett. Nyugalmat és harmóniát akar végre, de tudja, ezt nem fogja egyhamar megkapni… sőt, a mostani helyzetek szerint soha az égadta világon nem fogja megkapni. Másodpercek alatt a düh pezsdíti fel a vérét, szemei szinte lángokban égnek, végtagjai remegnek a felgyülemlett feszültség miatt. Egy hajszál választja el attól, hogy arra a pár halottra rontson, akik bamba tekintettel, megtépázva és hiányos tagokkal tántorognak feléjük.

Menetközben gyorsan összeszámolja őket. Négy vagy öt, bár az ötödikben nem biztos. Ezután a markában pihenő késre néz, melynek a pengéje húsz-harminc centiméter hosszú lehet. Sajnos nem olyan éles, hogy bárki fejét le lehessen választani a nyakáról, ezért felhagy ezzel az ötlettel és tovább töri a fejét.

A fülében lüktető ér nagyon bosszantja, de próbálja kiszorítani elméjéből a monoton hangot.

– Már mindjárt ott vagyunk – hadarja Chanyeol, miközben Sehun alkarját szorítja és húzza maga után. A homlokáról csordogáló izzadságcseppek idegesítik, de a világért sem engedné el Sehunt, mert akkor biztos, hogy a fiú megiramodva rájuk támadna, és addig vagdosná, döfködné őket a késével, ameddig még mindegyik feje egyben van.

– Az lehet, de azok is – szuggerálja Sehun még mindig a feléjük igyekvő torzszülötteket. Szinte már ég a vágytól, hogy feldarabolja őket, azonban ezzel ellentétesen fél is tőlük. Nem is a látványuk az, ami elborzasztja, hanem az erejük. Bár már halottak, de valamilyen oknál fogva mégsem gyengülnek el, sőt, mintha új erőre kapnának az átváltozással egy időben. Persze ez halott függő. Némelyiket egy széllökés is elintézi, ám akadnak olyan példányok is, amiket nehéz megkörnyékezni és a fejükbe állítani valami éles eszközt.

– Nem engedlek oda, gyere már! – ripakodik Sehunra Chanyeol, mihelyst a ház ajtajához érnek és Sehun már indulna vissza a tőlük jó tíz méterre kóválygó lidérces álomba illő szörnyetegekhez, hogy végleg kiontsa a halálontúli élüket is.

Chanyeol lenyomja a kilincset és meglepődve konstatálja, hogy az nem akad meg félúton. Ebből arra következtet, hogy vagy van bent valaki, vagy csak nyitva hagyták, mikor elmenekültek ebből a házból.

Egy nagy lélegzetvétel után már tolná be az ajtót, hogy bejussanak, azonban az nem mozdul.

– Mi a halál – suttogja felhúzott szemöldökkel és megpróbálja még egyszer, nagyobb erőt kifejtve. Egy picit, mintha megmozdulna ez alkalommal.

Mérgesen fújtat egyet és a bal kezében lévő baltát Sehun markába nyomja másodpercek töredéke alatt.

– Nézz rám! – parancsolja erélyesen, minek következtében elnyeri a fiú figyelmét. Hosszasan (már amennyire az idő engedi) szemeznek egymással, végül Sehun bólint. Két keze közé fogja a szekercét és Chanyeol előtt állva fedezi őt, védi magukat.

Chanyeol ajkai közül kibukik egy megkönnyebbült sóhaj és visszafordulva az ajtóhoz ismét megpróbálkozik annak kinyitásával. Újból lenyomja a kilincset, ám ez alkalommal nem finoman és óvatosan igyekszik bebocsátást nyerni, rögtön a vállával esik neki az ajtónak. Ezt megismételve háromszor már sajog a jobb tagja, de nem áll le, mert látja, hogy az ajtó már öt centiméterrel beljebb van.

– Siess! – érkezik Sehuntól a felszólításnak szánt sürgetés, ahogy sasszemként nézi a házhoz magukat vonszoló halottak. Az eddigi tíz méter immár ötre csökkent, a vérfagyasztó sziszegést és hörgést tökéletesen lehet hallani az utca csendjében és ilyen távolból.

Chanyeol arcán gyöngyöznek az izzadtságcseppek, nem győzi letörölni őket a szabad kezével. Pozíciót akar cserélni, de tudja, nincs rá ideje, ezért tovább ostromolva az ajtót még jobban kárt tesz a jobb vállában. A fájdalmat próbálja ignorálni, de egy bizonyos idő után már elviselhetetlenül sajog és lüktet.

– Segíts! – nyögi erőtlenül és nekiiramodik még egyszer. Felkiált a testében szétáramló fájdalom végett, de nem hagyja abba.

Sehun hezitálás nélkül, egy szempillantás alatt megfordul, a baltát maga elé teszi és ugyanazzal a módszerrel igyekszik belökni az ajtót, mint Chanyeol. A hátuk mögül hallja a halál utálatos hangját és rendesen borsódzik tőle a háta, ha csak arra gondol, hogy ezek a valamik az ő húsát akarják. Undorító, gusztustalan, visszataszító…

A következő másodpercben Chanyeol összecsuklik, amint beesnek a házba, Sehunnak meg még pont van annyi ideje, hogy a balta nyelét megragadva maguk után húzza a biztonságot nyújtó falak közé. Hátát egyből a bejáratinak nyomja, ezzel kizárja az éhen maradt holtalak. Torkában dobogó szívvel veszi csak észre, hogy tőlük pár centire egy ülőgarnitúra van, és az ülőgarnitúrán pedig… fekszik valaki. Szólásra nyitná a száját, azonban közvetlenül mögüle hangos dübörgések zavarják fel a kialakulóban lévő lelki békéjét.

– Ó, istenem. – Gondterhelt sóhaj bukik ki belőle, majd a mellette fekvő Chanyeolt kicsit arrébb tolja és egy határozott, gyors mozdulattal elrugaszkodik az ajtótól, hogy a kanapé másik feléhez tudjon szaladni. Erőt vesz magán és minden izmát megfeszítve a bejáratihoz tolja az ülőgarnitúrát. Szerencsére a fiú és a bútordarab súlya elég ahhoz, hogy visszatartsa a betörni vágyó szörnyeket.

Felegyenesedve kifújja a levegőjét, csípőre tett kezekkel a plafon felé fordítja a fejét és lehunyja a szemeit. Egy igen halvány mosoly szeli ketté az arcát.

– Cha—

A beszéd hirtelen elhal, egy tenyér simul Sehun karjára és a torkához egy borotva éles penge szegeződik. Pillái azon nyomban felnyitódnak, szíve kihagy egy ütemet, a pillanatnyi jókedvének vára menten darabokra esik, és a porba hull. Testét átjárja a borzongás melege, leveri a víz és pillanatok alatt kiszáradnak az ajkai.

– Ne mozdulj! – A hang halk, ám annál ijesztőbb és parancsolóbb.

Sehun meg sem mer nyikkanni, levegőt is alig bír venni a nyomasztó és fullasztó tudattól, hogy valakinek csak egy laza csuklómozdulatba telne kiontani az életét.

– Hogy hívnak?

Sehun túlságosan fél ahhoz, hogy szólásra nyissa a száját, ezért néma marad és lehunyja a szemhéjait.

A csendben eltelt másodpercek után apró fájdalom nyilall a nyakába, ezt követően valami meleget érez végigfolyni a bőrén, egyenesen le a mellkasáig. A bizsergető és csípő érzések kavalkádja közepette tudatosul benne, hogy ennek a valakinek a pengéje bizony belemart a nyakába, kegyelmet nem ismerve feltépte a bőrét. Úrrá lesz rajta a pánik, a gyomra megremeg, és kezeit ökölbe szorítja.

– Utoljára kérdezem, hogy hívnak?

– Se-sehun – préseli ki magából nagy nehézségek árán, és teljesen meg van győződve arról, hogy a következő momentumban már a halottak számát fogja gyarapítani. – O-oh Sehun.

Csend. Nem érkezik válasz és még egy halk megjegyzés se. Egyedül csak a verőerének hangos lüktetését és a saját légzését hallja, ami olyan kétségbeesett, hogy rendesen megijed tőle. Szemöldökeit értetlenül ráncolja.

– Szent isten.

Nem tudja eldönteni, hogy ezt miért mondta a barátságtalan idegen, de nem is érdekli túlzottan.

– Úristen, Sehun.

A kard eltűnik Sehun torka elől és tompán koppan a parkettán, mikor kicsúszik a markolat a remegő ujjak közül. Sehun értetlenül és lassan fordul meg, jobb tenyere ez idő alatt a késére siklik. Mielőtt még kihúzná a tokból, megpillantja az ellenséges hanghoz tartozó arcot és egyszeriben minden gondolata szertefoszlik. Szemei felragyognak, az érzelmei bombaként robbannak ki a szíve legmélyén lévő lelakatolt ládából, és mondani szeretne valamit, de képtelen rá. A szavak nem akarnak előjönni, így csak egy erőtlen nyekergésre futja, amit a vele szemben álló kuncogással reagál le.

– Tudtam, hogy nem haltál meg – vonja magához közel Sehunt és olyan ölelésben részesíti, amivel más embert soha az életben nem ajándékozna meg.

– Baekhyun! – Sehun arcán fültől-fülig ér az a mosoly, ha akarná, sem tudná eltüntetni bugyuta reakcióját. Lassan és hitetlenkedve zárja karjai közé a fiú alacsony termetét, erősen tartva magánál képtelen elengedi.

– Bíztam benned – suttogja Baekhyun örömittas hangon. Egyszerre boldog és büszke, és ezt szívének heves zakatolása is alá tudja támasztani. – Ne haragudj ezért – húzza végig mutatóujját a majd’ hat centiméter széles, vékony seben. Szerencsére már egy ideje elapadt a vér és fájni sem fáj egyáltalán, szóval nem is érti Sehun, minek kér bocsánatot Baekhyun.

– Nem is érzem – mondja szórakozottan és egy könnyed mozdulattal beletúr Baekhyun koromfekete hajába, így biztosítva, hogy véletlenül se hajoljon el tőle.

– Ki az a másik, akivel jöttél?

– Chanyeol.

– Park? Le vagyok nyűgözve.

– Kemény srác – mondja Sehun és válla fölött a kanapé mellett heverő fiúra sandít. Ekkor veszi csak észre, hogy Chanyeol úgy alszik, mint a bunda. A mai nap mindkettejük számára megterhelő volt, nem csoda, hogy ennyire elfáradt és ilyen gyorsan elnyomta őt az álom.

– Én Minseokkal és Jonginnal vagyok – súgja Sehun fölsőjébe Baekhyun és felpillant barátja arcára. – Minseok fekszik a kanapén, Jongin pedig fent alszik a hálószobában – sóhajt. – Nagyon szörnyű napunk volt.

Sehun észrevétlenül elengedi Baekhyunt, ezáltal a fiú el tud tőle húzódni. Letelepszik a nappaliban lévő szőnyegre és húzza maga után Sehunt is. Egymással szemben ülnek.

– Mi történt?

– Minseokot megharapták – nézi Sehun szemeit Baekhyun. Csupán a reakciókra kíváncsi, amik oly’ árulkodóak lehetnek az ember gondolatairól. Eddig még azonban nem lát semmi változást. – Ma délután felhoztam, hogy csak úgy lehet őket végleg elpusztítani, ha tűzbe dobjuk a testeket, Jongin pedig ebből következtette, hogy a harapást is simán ki lehet akkor égetni. Amikor elhagytuk a házat némi élelem után keresve, Minseok kiégette a karján lévő sebet. Mire visszaértünk ájultan találtuk a konyhába egy még pislákoló máglya előtt, amit ő maga csinált. Ezer szerencséje volt, hogy nem gyulladt meg a ruhája vagy a cipője vagy bármije.

– És most mi van vele? – vet egy pillantást a kanapén heverő fiúra Sehun, majd kérdőn mered a vele szemben ülő barátjára. Baekhyun megvonja a vállát. Laza viselkedésével azonban hatalmas kontrasztban áll aggódó tekintete.

– Azóta nem kelt föl. Úgy volt pedig, hogy továbbmegyünk, de így nem tudunk.

Sehun nem akarja mondani, de titkon örül, hogy ez történt. Ha elhagyták volna ezt a házat, akkor még mindig külön utakon járnának és Sehun gondolatait még mindig marcangolná a tény, hogy Baekhyun nincs vele, így viszont egy gonddal kevesebb.

– Akkor várunk.

– Bizony – bólint Baekhyun.

– Kíváncsi vagyok, hogy a többieknek sikerült-e túlélniük a táborban történteket.

Baekhyun elmosolyodik, hiszen ők már ezt egyszer megvitatták hárman.

– Szerintünk Kyungsoo ezer százalék hogy él, ahogy Jongdae és Joonmyun is.

– Nagyon remélem, mert nélkülük nem teljes a csapat.

– És nélkülük nem vagyunk olyan erősek – teszi hozzá Baekhyun komolyan, mire Sehun egyetértően bólogat.

– A fegyvereitek megmaradtak? – Sehun pozíciót vált, lábait kinyújtja, kezeivel maga mögött támaszkodik.

– Még találtunk is párat.

– Mi sajnos nem, de nem vesztettük el a cuccainkat. A kés még mindig megvan – vet egy jelentőségteljes pillantást Baekhyun felé, mire a fiú kuncogni kezd. Sehun azt a kést Baekhyuntól kapta a táborban és hatalmas nagy becsben tartja még mai napig is.

– Zavar a nyakad – mondja Baekhyun hirtelen témát váltva és odamászik Sehunhoz. A mutatóujját benyálazza, majd az apró vércsíkokat letörli a fiú bőréről. Bűntudat fúrja az oldalát, de próbál nem foglalkozni vele.

– Nem-nem kellett volna. – Egy pillanatra Sehun tüdejében reked a levegő, és igyekszik leplezni az arcára kiülő zavart. Régen voltak már ennyire közel egymáshoz.

– Na, így már mindjárt más – mosolyog Baekhyun, és Sehun nagy örömére nem megy távolabb tőle. Közvetlen mellé ül, és szemérmetlenül nézni kezdi.

– A kard – suttog Sehun, hogy terelje Baekhyun figyelmét. Úgy érzi magát, mint pár perccel ezelőtt, mikor a penge a torka előtt volt, szinte már belekapva a bőrébe. Igen zavarba ejtő tud lenni Baekhyun pillantása.

– Mi van vele?

– Tanítsd meg, hogy kell használni.

Baekhyun felkuncog Sehun ötletén, de nem ellenkezik. Elvégre idejük, mint a tenger és sosem lehet tudni, mikor adódik úgy, hogy Sehun kardot fog forgatni a kezében.

– Rendben. Gyere – azzal Baekhyun feláll és kezet nyújtva Sehunnak várja, hogy a fiú a markába csúsztassa az egyik tenyerét.

– Köszi.

Miután Sehun feláll, még hosszú másodpercekig fogják egymás kezét, és csak akkor eszmélnek fel, hogy tenni kéne valamit, mikor a kanapén Minseok nyöszörögni kezd. Baekhyun szélsebesen odaszalad hozzá, hogy megnézze, mi van vele, de semmi nem történik. Minseok újból elcsendesedik, és mellkasa egyenletesen emelkedik fel, s le. Baekhyun kifújja magát, megkönnyebbülve megy vissza Sehunhoz és útközben felveszi a földről a kardot.

Sehun már előre mosolyog, Baekhyun pedig boldog, hogy végre újra vele van.