1. Fejezet

Földi pokol

Az égbolt feketébe burkolózik, alig tündököl rajta egy-két csillag. A Hold betegesen fénylik, mintha elkapott volna egy vírust, amiből nem tud kigyógyulni, bármennyire is küzd ellene és vágyik az ellenszerre. Úgy tűnik, mintha az őt körbeölelő sötétség fel akarná emészteni, meg akarná fosztani az eddigi hatalmától, hogy aztán majd magába olvasztva eltörölje az ég színéről.

Sehun leemeli tekintetét az égitestről és az előtte égő apró kis máglyának narancssárga fényére fókuszál. A holdas meglátása tökéletesen illik a jelenlegi helyzetükre; az emberiség a Hold, minden más pedig a rosszakaró betegség, ami szépen lassan megfertőz mindent és mindenkit. A csillagok a túlélők, akik bár megúszták a borzalmakat, mégsem nevezhetik magukat győztesnek, hiszen elvesztették a hajdani ragyogásukat és a szeretett társaikat.

– El sem hiszem, hogy idáig jutottunk – motyogja Sehun az orra alatt, már megszokásból tompítja hangerejét. Immár két hete annak, hogy nem is beszél, vagy ha mégis, halkan teszi.

– Aludj inkább, most ne gondolkodj. – Chanyeol a saját hátára terít egy pokrócot, és jobb markába fogva a már megviselt és a rászáradt vértől feketés vörös színt öltött baltát feláll.

– Képtelen vagyok.

– Muszáj aludnod, holnap tovább megyünk – sóhajt, bal kezével leporolja magáról a földet és az elszáradt fűszálakat, amik a helyenként kopott nadrágjába makacsul kapaszkodnak. Jobb vállára támasztja a baltát és úgy járkál a táboruk öt méteres körzetében, figyelve minden apró neszre és furcsa zajra, ami figyelmeztetés lehet a menekülésre. Tegnap Sehun őrködött, ma pedig Chanyeolon a sor, hogy sasszemként vigyázzon magára és barátjára egyaránt.

Chanyeol a fák mellett járkálva úgy érzi, neki nagyobb szüksége lenne az alvásra, mint Sehunnak. A srác amúgy sem fog két óránál tovább az álomvilágában maradni, míg ő képes lenne akár egy napot is átaludni. Mindezek ellenére nem neheztel Sehunra, neki is kijár a pihenés, még akkor is, ha az éjszaka túlnyomó részét ébren tölti.

Két kör után Chanyeol visszamegy Sehunhoz és helyet foglal vele szemben. A tűz erőtlenül pislákol, talán pár óra múlva kialszik. Chanyeol reméli, hogy a hajnalt még kibírja, nem szeretne koromsötétben az erdő egyik végében gubbasztani teljesen védtelenül és vakon, hiszen tisztában van a lehetséges következményekkel, amiket a tábortűz eloltása von maga után. Egy balta nem óvja meg mindkettejüket a szörnyűségektől.

– Félek, hogy nem fogjuk megtalálni a többieket – kezdeményez beszélgetést Chanyeol, hangja mély és rekedt, mintha egy kicsit ki lenne száradva a torka. Szemeit le sem veszi a lángcsóvákról még akkor sem, mikor Sehun lefejti magáról a pulcsit, hogy a fűben elfeküdve a feje alá tudja tenni azt. Chanyeol némán összeszedi maga körül a gallyakat, és egy laza mozdulattal a tűzre dobja őket, éltetve ezzel a létfontosságú fényforrást, hogy továbbra se aludjon ki.

– Lehet, már mind meghaltak.

Sehun halk megjegyzésére meghűl Chanyeolban a vér, üveges tekintetét egy pillanatra barátjára emeli. Bár minden eshetőséggel tisztában van, mégsem tudja elfogadni azt a „Lehet” vagy „Mi van ha…” kezdetű mondatokat, amik pontosan ezekkel a szavakkal érnek véget. Képtelenség, hogy meghaljanak, nem olyan fából faragták őket, hogy néhány torzszülött csak úgy ledöntse őket a lábukról és vacsora gyanánt egy jót lakmározzanak a húsukból. Lehetetlen.

– Ne mondd ezt!

– Sosem tudhatod – folytatja a negatív gondolatmenetét Sehun, a keserűség teljesen magába szippantja, és úgy érzi, a tűz helyett inkább ez tartja melegen az egész testét, a talpától a feje búbjáig. Nem szeret ebbe belegondolni, de Chanyeollal ellentétben ő már rég feladta a reményt, nem ringatja magát az édes álmaiba. Reálisan áll a történtekhez, és elfogadja a szívbemarkoló igazságot; nincs remény, nincs kiút és nincs menekvés, egyedül csak a józanészre és a megérzésekre lehet hagyatkozni.  

– Igazad van. Sosem tudhatod, ezért várd mindig a legjobbat. – Chanyeol próbálkozik, de Sehun hajthatatlan, elméje egy hatalmas lakattal le van zárva a pozitív hozzáállással és energiákkal szemben.

Sehunból kibukik egy halk sóhaj, amint tekintetét barátjára emeli és a témával kapcsolatos meglátásait összegyűjti. Nem szereti, mikor Chanyeol ilyen.

– Ez már nem ugyanaz a világ, mint ami két héttel ezelőtt volt. – A mindig bíráló tekintet most dühös csillogást rejt. – Minden megváltozott, Chanyeol. A szokásaidnak és a meglátásaidnak muszáj változni, máskülönben nem fogod túlélni, bármennyire is hajt a vágy, hogy győztesként kerülj ki a csatából. Lehet rajtad tökéletes páncél és lehet a markodban tökéletes kard, ha egyszerűen nem tudsz taktikázni és helyesen gondolkodni. Veszítesz és egy leszel közülük, mert nincs több lehetőséged, hogy felállj a földről – egy kisebb szünetet tart, indulatait próbálja fékezni. –, és én azt nem bírnám elviselni. Te vagy az egyetlen ember, aki még életben van rajtam kívül. Ha elbuksz, én is elbukok, mert egyedül képtelen lennék továbbcsinálni.

– Sehun-ah…

– Ez az én véleményem a csalfa remény kergetéséről. – Arcát újból egy komoly maszk fedi, az iménti gyengeség egy pillanat alatt szertefoszlik a narancssárga fényben. Sehunnak nem szokása így kikelni magából, a múltban is csak akkor tette meg, mikor nagyon hatni szeretett volna valakire. Chanyeol döbbent arckifejezéssel, nagyokat pislogva, a pont aktuális pozíciójában megdermedve fürkészi Sehun semmitmondó arcát, mialatt egy épeszű gondolat sem jut az eszébe. Szeretne mondani valamit, akarja folytatni a beszélgetést, kíváncsi Sehun további meglátásaira, azonban úgy tűnik, szavai a torkára fagynak.

A tűz pattogó hangja mellett néhány fadarab ropogása is felcsendül az éjszaka közepén, ahogy Sehun a bal oldalára fordulva megváltoztatja a helyzetét. A végtelen sötétségbe mered, és jobban összehúzva magát már-már várja, hogy mikor tűnik fel egy számára idegen alak, hörögve és emberi húsért vágyakozva. Beleborzong az elképzelésbe, de nem tartja kizártnak a beteljesülését.

Fél óra elteltével is csend uralkodik a tábor fölött. Chanyeol a baltán támasztva az állát bóbiskol, míg Sehun a fűben elnyúlva küzd a szemhéjait elnehezítő álmosság ellen. Nem szeretne elaludni, de már lassan két napja annak, hogy egy percre sem enged az álom csábításának. Kimerült, fáradt mind testileg és lelkileg, amióta a dolgok megváltoztak zaklatott és nem leli helyét a világban. Ó, mégis hogyan lelné! Ebben a fertőben lehetetlen.

Eltompult érzékszervekkel fekszik a másik oldalára, hogy a magasba törni vágyó lángnyalábok pásztázásával ébren tartsa magát. A narancs színében pompázó csóvák ereje megtörni látszik, és ebben a haldokló fényben Sehun olyat lát, amitől szíve egy momentum erejéig kővé dermed. Nincs ideje gondolkodni, nincs ideje megszólalni, végtagjai maguktól cselekednek, és mire észbe kap, Chanyeolt már arrébb lökte, a zsebéből előrántott kést pedig a váratlan vendégük homlokába állította. Ijesztő és gyomorforgató hangokat hallat, felakadt szemekkel és vérző fejjel a porba hull. Mindez egy szempillantás alatt zajlik le, és még maga Sehun sem tudja feldolgozni teljes egészében azt a mértékű adrenalin löketet, ami átjárja testének minden egyes porcikáját. Tányérméretű szemekkel nézi a lábai előtt heverő tetemet, és a pislákoló fényforrásban látja a már rothadásnak indult arcot, aminek a fele hiányzik. Remegő kezekkel veszi újból magához az életmentő (és a jelek szerint igen hasznos) eszközt, amit még a múltkor nevezett ki a saját fegyverének. Lábai elkocsonyásodott érzése végett a fűben találja magát és heves levegővétel kíséri azt a nyársaló tekintetet, amivel a mellette térdelő Chanyeolt illeti. Kell egy kis idő, mire összeszedi magát.

– Ez mégis honnan a francból jött? – Chanyeol kétségbeesett hangja egy oktávval magasabb, gyors légzése nem akar visszaállni a normálra. A balta nyelét görcsösen szorongatva, rémületet sugárzó íriszekkel mered Sehunra, aki látszólag még mindig dühös az előbb történtek miatt.

– Fogalmam sincs – válaszolja végül ahelyett, amit valójában mondani szeretett volna.

– Nem maradunk itt tovább, pakold a cuccodat és menjünk! – Chanyeol egy másodperc alatt átveszi a vezető szerepét, a parancsot kiadva felpattan és a saját útitáskájához siet. Próbálja leplezni, hogy mennyire meg van ijedve, de reszkető teste nem akar behódolni akaratának, rögtön leleplezi őt.

– Veszélyes és meggondolatlan dolog lenne ilyenkor elindulni. – Bár Sehunnak ez a véleménye, mégis hallgat Chanyeolra és a hátizsákjához cammogva megnézi, hogy minden a csomagjában van-e az imént földről felszedett pulcsin kívül.

– Az lehet, de ha egy idetalált, akkor a többinek sem akadály, főleg ha csapatostul vonulnak és mondjuk ez volt az első, amelyik a csorda élén ment.

Sehun nem fűz több gondolatot Chanyeol szavaihoz, némán összeszedi a szükséges apróságokat a földről, mint például a gyufásdoboz és az öngyújtó. Ezek nélkül nem tudnának tábortüzet varázsolni akárhányszor megállnak pihenni a nap végén, ezért igen fontos kellékek a túlélés érdekében. Tekintve, hogy alig van valamijük, gyorsan végeznek a csomagolással és a hátukra kapva a könnyű zsákokat továbbállnak. Persze mindezek előtt Chanyeol eloltja a még égő tüzet, hogy aztán az izzó parázson és a hamun kívül semmi más ne maradjon utánuk.

– Még épp ide—

Alig tesznek pár lépést a rengetegben, mikor Chanyeol meghallja mögülük a már jól ismert, emberi életeket követelő halálhörgést. Ismét a torkába szökik a szíve, izmait elönti a forróság, és ennek következtében Sehun száját befogva a mellettük álló fa mögé húzza. Teljes egészét a fiúnak préseli és reménykedik, hogy az a valami őket kikerülve elsétál mellettük. Sehun azonban nem ilyen optimista, a kést nesztelenül kihúzza a tokjából, és a markolatra erősen ráfogva várja a megfelelő pillanatot, mikor tud cselekedni. Chanyeol csak profilból látja az arcát, de azt a mindent elsöprő eltökéltséget még így is könnyedén le tudja olvasni róla. Mintha ez erőt adna neki, a jobb kezében lógó baltanyélre rászorít, ujjbegyei elfehérednek tőle.

– Meg ne moccanj! – Chanyeol figyelmeztetését egy szekundum alatt elnyeli a csend, Sehun is csak azért hallja, mert közel van arca az arcához. Lopva néz az előtte tornyosuló fiúra, felhúzott szemöldökével érzékelteti meglepődöttségét. Chanyeol bólint, mintha egy előre megbeszélt tervet hagyna jóvá, és elszámolva magában ötig kilép a biztonságot nyújtó fa takarásából. Sehun fellélegzik, mert Chanyeol kikerült a magánszférájából, de ezzel egyetemben még inkább eluralkodik rajta a pánik és az aggódás, mert nem tudja Chanyeol szándékát. Hallja az ágak ropogását, a nehézkes légzést, ami halállal keveredve jut vissza a levegőbe, megrémítve ezzel az élőket és menekülésre sarkallva őket.

Mikor felfogja Chanyeol vakmerő tervét, a keze utána akar kapni, hogy visszahúzza, azonban éppen hogy csak lemarad róla és tenyerével az üres, félelemtől és haláltól nehéz fuvallatba ütközik. Az idő telik, és Sehun még egy ezred másodpercet sem pazarolhat el az életéből. Ezt még nagyon meg fogjuk bánni, gondolja, és bajtársát követve kilép a menedékből, mialatt kezében úgy fordítja a kést, hogy azzal bármelyik másodpercben ölni tudjon.

A két lábon járó rothadó húsdarab alig három méterre lehet tőlük, épp egy útját álló bokron akar átjutni. Chanyeol ezt a pillanatot véli a legmegfelelőbbnek, hogy lesújtson rá, ezért a felgyülemlett undorát és hányingerét visszafojtva öblös léptekkel közelíti meg a veszedelmes teremtményt, hogy annak koponyájába állítva a fejszét örök időkre kivégezze. Csak egy cél lebeg a szemei előtt: a túlélés, és ennek érdekében bármire képes lenne.

Nagyra tágult pupillákkal, lüktető végtagokkal és kidudorodott erektől mintás karokkal mér rá egy embertelenül erős csapást. Gyomorforgató hangok töltik ki az erdő csendjét, majd a valami egy tompa puffanás kíséretében a földön végzi. Fekete vére beleivódik a talajba, és pár csepp Chanyeol nadrágjának szárára fröccsen, ahogy egy heves mozdulattal szó szerint kitépi a fejből a baltát.

– Basszus, Chanyeol. – Sehun szavai elhalnak a végére, szinte nem is érzi, de egy lépést hátrál a közelgő fenyegetés elől. A légzésével küszködő fiú visszaigyekszik Sehunhoz és a csuklóját elkapva vonszolni kezdi maga után.

– Menjünk! – mondja halkan, és válla felett visszatekintve ellenőrzi, hogy tisztes távolságban vannak azoktól az undorító szörnyetegektől. Szerencsére nem olyan gyorsak, a talajból kinőtt bozótosok pedig még jobban lassítják a haladásukat. Ki tudja, lehet aznap pont a terep menti meg az életüket a tucat élőhalott elől, akik húsért áhítozva sziszegnek, hörögnek és még több furcsa hangot adnak ki magukból, amiket nem lehet normális szavakkal körülírni.

Chanyeol elengedi Sehunt, mihelyst megérzi, hogy jön ő magától is, nem kell árkon-bokron keresztül húznia. A szekercével utat tör, lábai alatt kitapossa az utat, hogy barátjának könnyű járást biztosítson, amíg még az erdő girbe-gurba talaján mennek előre az ismeretlenbe. Sehun szorosan sétál Chanyeol mögött, a hátizsákba belekapaszkodva pillantgat öt másodpercenként egyszer hol maguk mögé, hol balra, hol jobbra, néha pedig előre, hogy száz százalékig megbizonyosodjon arról, tiszta a terep és nincs veszély a láthatáron.

A fás területről hamar kiérnek és mindketten fellélegeznek, mikor az úton és az út mentén sehol sem látnak egyetlen egy kóválygó halottat sem. Chanyeol meggyötört arcára egy mosoly siklik, bal tenyerét Sehun felé mutatva várja, hogy lepacsizzon vele. Sehun nem tudja, miért kezd el nevetni, mikor belecsap Chanyeol kezébe, de hahotázása kezelhetetlenné válik, már-már tőle zeng a messzeségbe nyúló puszta.

– Halkabban, Sehun-ah! – Chanyeol egy elfojtott vigyor kíséretében betapasztja barátja száját és igyekszik tompítani a tehetetlenség és a megkönnyebbültség okozta jókedvét. Sehun Chanyeolba kapaszkodik, hogy ne dőljön el, de vihogása nem akar alábbhagyni. Hosszú percekig ebben a pozícióban vannak, és csupán annyi a különbség, hogy egy kis idő után Chanyeol sem bírja teljes mértékben elnyomni magában a feltörekvő boldogságát, alsó ajkába harapva küzd a jótékony hatású, rekeszizmokat megmozgató röhögőgörcs ellen.

– Ezekért a pillanatokért érdemes életben maradni – törölgeti a könnyeit Sehun percek múlva, amint lefejteti arcáról a száját befogó kezet. Chanyeol rögtön helyesel, térdére támaszkodva próbál megfelelő mennyiségű levegőt juttatni a tüdejébe, hogy végre valahára helyreálljon lélegzetvétele. Sehun sóhajt egyet és megpaskolja barátja hátát, majd elindul a számára szimpatikusnak vélt irányba. Chanyeol összeszedi magát, majd a baltát a vállára csapva az előtte jó két méterre haladó Sehun mellé siet, mielőtt még ott hagyná őt az útközepén.

A kedélyállapotok csendesednek, a jókedv szépen lassan elhal, a valóság nem kívánt régi ismerősként üdvözli a két túlélőt a földi pokolban. A hangulat újra komor és fagyos, érzékszerveik minden apró dologra aktiválódnak.

– Hajnalodik. – Bő fél óra csendes séta után Chanyeol az égre emelt tekintetét újból a sivár betonútra szegezi, felszabadult jobb kezével megtörli az álmosságtól nehéz szemeit.

Az egyszerű kijelentés végett Sehun felnéz. A kék színében tündöklő égbolton a csillagok halványodnak, ha nagyon fókuszál a felhők tompa körvonalát is észreveheti. Igen szép látványt nyújt mindamellett, hogy régi sebeket szakít fel Sehun szívének legmélyében. Mielőtt még túl sok múltbéli emlék villanna be neki, lehajtja a fejét és a karórája mutatóinak szenteli minden figyelmét, hogy a Hold gyenge fényében le tudja olvasni a pontos óraállást.

– Negyed négy múlt két perccel – közli Chanyeollal, majd hajába túrva elsöpri homloka elől a zavaró tincseket. Chanyeol bólint, kiszáradt alsó ajkán végignyalva azon tűnődik, egész jól belejött a napszakok megmondásába, sőt, az időt is valahogy ilyentájt saccolta volna, ha kérdezik tőle.

Hosszas hallgatás és gyaloglás után Sehun hasa irdatlan hangosan megkordul. Meglepődik, alsó ajkát fogai közé véve zavartan néz Chanyeolra, aki ugyanolyan kétségbeesett ábrázattal tekint vissza rá.

– Nagyon éhes vagy? – Chanyeol megtorpan és megfogja Sehun alkarját, hogy a nagy sietségben megállítsa őt. Tudja jól, ha nem hozza föl és nem beszéli meg vele, akkor a fiú egy szó nélkül és éhesen továbbmegy, mintha mi sem történt volna az imént.  

– Kibírom. – Sehun válasza alig haladja meg a suttogás erejét, Chanyeol ujjait lefejtve magáról a még megtenni kívánt út felé biccent. – Inkább menjünk.

– De, Sehun…

– Ne aggódj, hyung! Ha jó irányt választottam, akkor most jelenleg a külváros felé tartunk.

– Ó.

– Bizony. – Sehun bólogat, arcán egy apró mosoly ül. – Ha szerencsénk van, a házakban találunk élelmet és akár több éjszakára is ott maradhatunk.

– Rendben, de… – Chanyeol elhallgat, a hátizsákja legmélyéről előkotorja az utolsó tartalék csokiját, amit tényleg csak vészhelyzet esetére hajlandó kibontani. Jelenpillanatban úgy érzi, ez most épp egy ilyen eset. – Tessék.

Sehun pupillái nagyra tágulnak az édesség láttán, szájában összefut az összes nyála, és már automatikusan nyúlna érte, azonban félúton megálljt parancsol magának és visszahúzza a markát. Bármennyire is kívánja, nem fogadhatja el.

– Kedves tőled, Chanyeol, de nem – enged ki magából egy lemondó sóhajt és eltolja barátja kezét az orra elől. – Ez a tied, edd meg te.

– Jól mondod, az enyém, szóval azt kezdek vele, amit csak akarok. – Chanyeol megfogja Sehun kezét és odahúzva a sajátjához, a tenyerébe ejti a felajánlott csokoládét. – Neked nagyobb szükséged van most erre, mint nekem, úgyhogy kérlek szépen, bontsd ki és edd meg.

Sehun hezitál, azonban Chanyeol átható tekintete végett nem bír sokáig nemet mondani neki. Rámarkol a becsomagolt nassolnivalóra és a következő másodpercben Chanyeol nyaka köré fűzi hosszú karjait, hogy hálája jeléül egy igen csontropogtató ölelésben részesítse őt. Egy halk, rekedtes nevetés tölti be a pirkadat csendjét, mialatt a gesztus viszonzásra talál.

– Nélküled már halott lennék – súgja Sehun Chanyeol fülébe. – Köszönöm.

A colos nem válaszol, szeretettől és büszkeségtől dagadó szívvel préseli magához Sehun testét, hogy az ölelés még korántse érjen véget. Mosoly bujkál szája szegletében, és pilláit lehunyva kienged magából egy megkönnyebbült sóhajt.

Talán még nincs minden veszve.