3. Fejezet

Kétesélyes, de a halál nem nyerhet

A közelgő nyárnak hála még este hét órakor is világosságban úszik az egész környék. Úgy tűnik, mintha a Nap nem akarná elhagyni az őt megillető pozíciót, mintha élete végéig, megállás nélkül csak tündökölni akarna az égbolton, legyen nappal vagy éjszaka.

A házban alig vannak fények. A bedeszkázott ablakokon át éppen hogy csak annyi szökik be, hogy lássák egymás arcát. Elég nyomasztó ez a félhomály.

– Hátra van még egy ház – szólal meg Baekhyun, ezzel megtörve a meghitt csendet, amit az iménti közös étkezés teremtett. Kezében azt a kézzel rajzolt térképet tartja, amit még délután Minseok adott oda neki.

– És utána? – Jongin álmos hangját véli felfedezni Baekhyun közvetlenül maga mellett. Oldalra fordítja a fejét, hogy rá tudjon nézni Jonginra.

– Utána továbbállunk.

– Nem lenne jó nekünk itt?

– Nem vagyunk biztonságban itt – mondja Baekhyun, hangjában némi csalódottsággal és dühvel. – Nincsenek magas betonfalak, nincs kerítés se, ami körbeölelné a házat. Semmi nincs, ami megvédene minket azoktól a torzszülöttektől.

– Baekhyunnak igaza van. – Minseok egy azonnali válasszal csatlakozik a beszélgetésbe, csukva tartott szemei kinyílnak. Jongin ránéz, majd sóhajt egyet. Neki valahogy nem tetszik ez az összes-visszamenetelés. Egy helyet akar találni, amit végre otthonnak nevezhet és minden fejfájás nélkül nyugodtan élheti ott az életét. Neki ez a ház szimpatikus és nem igen akaródzik elhagyni, ha majd arra kerül a sor. Ezt már most tudja.

– Még szép! – horkant fel Baekhyun és elmosolyodik egy pillanat erejéig. – Ahhoz, hogy hosszabb ideig életben maradjunk, több ember kell. Muszáj megtalálni a többieket, velük biztosabb a túlélés, mint nélkülük.

– Feltéve, ha még életben vannak – suttogja Jongin és sóhajt egyet.

– Életben vannak.

– Honnan tudod? – Jongin hangjában némi gúny bujkál hergelve ezzel a mellette ülő Baekhyunt.

– Voltunk összesen nyolcan – emeli fel a kezét Baekhyun, hogy számolni tudjon vele. Nehezére esik visszafognia magát, hogy ne vágja szájba Jongint. – Ebből mínusz három, mert mi együtt maradtunk. Öten még valahol kint a szabadban kóborolnak.

– Kyungsoo biztos, hogy él – mondja Minseok és oldalra dönti a fejét. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy Kyungsoo él és virul valahol kint a nagyvilágban. Nincs olyan, hogy azt az embert bármi ledöntené a lábáról. Nem egy magas teremtés, de annál fürgébb, ügyesebb és hihetetlen jól tud taktikázni. Ő és az íja halálos párosítás. Volt már lehetősége megtapasztalni mire képes, és akkor őszintén bevallotta magának: sosem akar Kyungsoo elé kerülni és az ő nyílvesszeje által meghalni.

– Ő volt az, aki három vesszőt lőtt annak a szerencsétlen ember torkába, ugye? – Jongin kérdez, bár tudja, felesleges, mert igen, tényleg Kyungsoo tette. Valami táboron belüli galiba miatt az emberek dühösek és mérgesek voltak, a légkör napokig feszült volt és nyomasztó. Aztán valaki kitalálta, hogy vessenek véget annak az ember életének, aki gerjesztette az egész szituációt. És hogy miért? Csupán mert külföldi volt és nemigen beszélte a nyelvet. Persze Jongin csak utána tudott meg több mindent, miután Kyungsoo könyörtelenül és szívfájdalom nélkül a halálba taszította a külföldit.

Jonginnak pár másodpercbe telik, mire az emlékei közül kibogarássza a megfelelő nevet és a hozzá társuló arcot. Zhang Yixing. Zhang Yixing volt a neve annak a valakinek. Aztán felrémlik neki a halála igazi oka: lopott valamit a tábor egyik igen befolyásos emberétől. Mint később kiderült, a saját fegyverét szerette volna visszaszerezni, amit elvettek tőle az érkezésének napján. De sajnos ez már csak szóbeszéd volt pár ember között, senki nem erősítette meg, és senki nem cáfolta meg. Jongin azonban elhitte és még a mai napig sem érzi igazságosnak, hogy a semmi egy ártatlan lelket követelt magának.

– Igen, ő volt az – sóhajt Baekhyun. – De az már múlt és a múltat temetni kell, nem felidézni.

– Ártatlan volt – motyogja önkívületi állapotban Jongin a saját gondolatai mélyén kutakodva. Bárki bármit mond, nem fog változni a véleménye.

– A világ nem igazságos. Szokj hozzá.

– Joonmyunt és Jongdae-t láttam együtt elmenekülni. – Minseok egy kisebb ugrással visszatér az eredeti témához.

– Ők élnek, efelől semmi kétségem sincs – bólint Baekhyun és pozíciót vált ültő helyzetében.

– Chanyeol? Sehun?

– Nekem Chanyeol kérdéses – mondja Jongin a száját húzva.

Végre sikerül elnyomni a Yixinggel kapcsolatos gondolatait, hogy helyet adjon az újaknak, amik másodpercenként megtöltik az űrt. Nem akarja szem előtt tartani, hogy léteznek még ilyen kegyetlen és barbár emberek.

– Túl nyuszi ahhoz, hogy gyilkoljon.

– Én edzettem vele. Na és te, Baek?

Minseok szavai hallatán Baekhyun szemöldökei megemelkednek, homlokán kirajzolódnak a meglepődöttség és zavar ráncai. Mi van?

– Én nem. Nem beszéltünk túl sokat.

– Akkor ne ítéld el őt így! Láttam a szemeiben a túlélés iráni vágyát és beszéltem is vele erről. Elszánt és képtelen veszíteni, ezért gondolom, hogy nem is hagyja magát ezekkel a dögökkel szemben. Ha még él és találkozunk vele, bocsánatot kérsz tőle.

– Tessék?

– Jól hallottad.  Bocsánatot kérsz tőle.

– Hyung…

– Nem akarok erről többet hallani! – Minseok Baekhyunra néz, tekintete szigorú és tekintélyt parancsoló. Mivel ő a legidősebb, úgy érzi, szívfájdalom nélkül megteheti ezt, és ha kell, jó irányba terelgeti a báránykáit. Össze szeretné tartani a csapatot és meggyőződése szerint csak így lehet. Egy emberként kell küzdeni, nem pedig külön-külön, mindenki járva a maga még felfedezetlen útját.

– Sehun halott – jelenti ki Jongin habozás nélkül, ezzel magára vonva mindkét társa figyelmét. Két nagyra nyílt szempárral találja szembe magát. Míg az egyik hitetlen, addig a másik dühös.

– Mondd ki még egyszer és te leszel halott. – Baekhyunban egyről a kettőre felmegy a pumpa, amint hallja azt a kegyetlenül elképzelhetetlen mondatot, ami elhagyja Jongin ajkait. Hevesen dobog a szíve, végtagjai lüktetnek. Amióta szétszakadt az igazi, nagy csapat, folyton erre gondol. De, csak gondol, és nem mondja ki… képtelen lenne rá. Erre tessék, Jongin csak lazán bedobja az ő kis ötletét, miszerint Sehun halott. Bárki meghalhat, de Sehun nem!

– Upsz, érzékeny téma? – Jongin továbbhergeli Baekhyunt, arcára egy gunyoros mosoly húzódik.

– Elég legyen! – Minseok teremt rendet közöttük, már amennyire sikerül neki. Ezt az ellentétet soha az égadta világon senki sem fogja tudni teljesen a porig rombolni. Volt, van és lesz is, amíg mindketten életben vannak.

Baekhyun kipirult arccal feláll a helyéről és a falnak támasztott kardjáért sétál. A markolatra erősen ráfog, ujjbegyei azon nyomban elfehérednek tőle. Dühtől lángoló tekintettel pillant Jonginra, mire Jongin nyel egy nagyot és jobb kezét az öve és a nadrágkorc közti kés nyelére vezeti.

– Mondd ki még egyszer.

– Hagyjátok abba! – Minseok látja, itt már nem elég a szép szó, cselekedni kell, mielőtt még ezek ketten egymásnak esnek és vérfürdőt rendeznek a nappaliban.

– Mondd ki! – Baekhyun lassan megindul Jongin felé. Mérges, dühös, elszánt és csalódott. Az intenzív érzelmek kavarognak benne, minden pillanatban hol az egyiket, hol a másikat érzi erősebben. Bár… inkább a düh az, ami leginkább dominál.

– Állj!

– Utállak, Kim Jongin – szűri fogai közül Baekhyun, karján az erek kidudorodnak. Baekhyun nem egy ijesztő ember, sőt, egészen nevetséges tud lenni, mikor mérges, ám most Jongin egyenesen retteg tőle. Az aura, ami körbeveszi őt fenyegető és vészjósló, tekintete homályosnak hat.

– Baekhyun, kérlek szépen tedd azt le. – Minseok tovább próbálkozik, mialatt észrevétlenül Jongin elé áll, hogy védje a fiút.

– Értékesebb az ő élete, mint az enyém? Vagy mint Sehuné?

– Hallgass végig – nyel egyet Minseok és vesz egy nagy levegőt. – Mindenkire szükségünk van a túlélés érdekében. Hisz te magad mondtad: ha többen vagyunk, nagyobbak az esélyeink. Jongin halálával nem megyünk semmire. Ő is kell nekünk, mert nélküle nem biztos, hogy megtalálnánk a többieket – szünetet tart, hogy kifújja magát. – Nem utolsó sorban pedig rendelkezik némi tapasztalattal és sosem tudhatjuk, mikor lesz rá szükségünk.

– Bocsánatot kérek – mondja Minseok mögül Jongin. A hangja nem túl magabiztos, kicsit mintha remegne is meg nem is. Baekhyun nem tudja eldönteni.

– Tedd le a kardot és ülj vissza a helyedre – Minseok tekintete komoly. –, kérlek – teszi hozzá halkan, szinte már könyörögve. Reméli, sikerül valamelyest hatnia a feldühödött fiúra, annak ellenére is, hogy vannak kételyei efelől.

– Rendben van – mondja Baekhyun és két társától három méterre megállva lehuppan a szőnyegre. Törökülésbe rendezi a lábait, majd a kardot az ölébe teszi. Tekintetével felnyársalja Jongint és ebből az ijesztő pillantásból Minseok is kap egy kisebb falatot, csak hogy megízlelje Baekhyun haragját.

A fiú nagyon temperamentumos, bármelyik pillanatban robban, akárcsak egy időzített bomba, aminél nem tudni, mennyi idő maradt hátra. Nem túl jó tulajdonság, de Baekhyun már csak ilyen.

– Köszönöm – fújja ki a benntartott levegőt Minseok, majd a kanapé egyik végében helyet foglal és jobb tenyerével kicsit megmasszírozza a saját nyakát. Elég stresszes napjuk volt, nem hiányzik még több civakodás és vérontás.

Jongin fellélegezve dől vissza az ülőgarnitúrára és kezeit az ölébe ejtve összekulcsolja az ujjait. Nem hitte volna, hogy ennyire felhúzza magát Baekhyun ezen az apró kis poénon… ami sajnos nem volt túl mulatságos.

– Az istenekre esküszöm, ha még egyszer felhozod, egyenest a szívedbe állítom a kardomat és senki nem fog megakadályozni ebben – hangsúlyozza a senki szót és közben Minseokra vet egy igen jelentőségteljes pillantást. Figyelmét ezután újból Jonginnak szenteli. – Még azt az örömöt sem fogom megadni neked, hogy elégetem a testedet.

– Elégetni? – csodálkozik Jongin, felhúzott szemöldökkel állja Baekhyun csontig hatoló tekintetét. Bár beleborzong a sötétbarna íriszekbe, még sem menekül el előlük.

– Úgy bizony.                                                                          

– Minek elégetni?

– Azt hallottam, csak úgy lehet végérvényesen végezni velük, ha elégetjük őket. A tűz a legnagyobb ellenségük, nem pedig holmi golyó a fejbe vagy egy tőr a két szem közé. Puszta erőszakkal semmire sem megyünk. Talán egy ideig megállítjuk őket… na de meddig? Már egy ideje ezen rágódok, hiszen ők már halottak. Az agyuk is halott.

– Érdekesen hangzik – mondja Minseok és a fejében szépen lassan átgondolja Baekhyun szavait.

– Na és akinek levágják a fejét? – Ismét Jongin kérdez.

– Ez egy fogós kérdés – kanyarul egy mosoly Baekhyun arcára. Jongin hirtelen nem tudja megállapítani, miért mosolyog a földön ülő társa, nem lát a szavak mögött semmi humoros üzenetet. – De a válaszom mindenképp az, hogy nem minden ember olyan szerencsés, hogy kard legyen a birtokában.

– Sajnos.

– Ez a világ, Jongin. Mint már említettem neked, nem igazságos még a jóval szemben sem.

– És… - pillant fel Minseok, tekintete Baekhyunét keresi. Nyel egy nagyon, amint megtalálja és elnyeri Baekhyun minden figyelmét. A mai incidens óta kicsit tart a fiútól. – Tegyük fel, egy olyan dög megharap. Mind tudjuk, mi lesz a harapás következménye. – Lassan préseli ki tüdejéből a levegőt, a pulzusa ettől függetlenül a plafont verdesi. – Azonban ha kiégetjük a harapást, nem terjed tovább?

– Hát, barátom, most megfogtál. – Baekhyun megemeli a szemöldökét és kicsit oldalra biccenti a fejét. Tényleg nem számít erre a kérdésre, sőt, még csak ehhez hasonlóra sem. Ettől függetlenül elgondolkodik rajta.

– Ha ez az egész história igaz, akkor talán az elfertőződést is meg tudjuk állítani az égetéssel – hozza fel az ötletét Jongin, és mintha egy kicsit megkönnyebbülne saját szavai hallatán. Egy pillanat erejéig mosoly költözik az arcára, azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan válik egyenlővé a semmivel.

Egyikük sem látja, de Minseok szemei felragyognak a félhomályban. Ha a felvetés igaz, akkor simán lehet arról szó, hogy túléli azt a csúnya sebet, ami közvetlenül a válla alatt csúfítja el az amúgy mindig puha és selymes bőrét.

Mielőtt még szólásra nyitná a száját Baekhyun beelőzi.

– Jongin, ne aludj el! Egy ház még hátra van és indulás előtt át kell kutatni. Szükségünk van az ételre. Meg ki tudja, lehet, olyan kincsekre bukkanunk, amiket még álmunkban sem tudnánk elképzelni – mosolyog Baekhyun és feltápászkodik a szőnyegről. Megpörgeti a kardot, majd a pengét leengedve lassan a bejárati ajtóhoz sétál. – Gyere, te szerencsétlen és tedd össze a két kezedet, hogy nem etetlek meg velük.

– Köszönöm szépen a kedvességedet, igazán lenyűgözöl vele és elkápráztatsz – szál be a játszmába Jongin és egy gúnyos grimasz után követi Baekhyunt.

– Hyung, nemsokára jövünk, jó?

– Vigyázz magadra és ne engedj be senkit se, aki nem mi vagyunk!

Minseoknak lépést kell tartani az eseményekkel, hiszen annyira belefeledkezik a saját gondolataiba, hogy észre sem veszi a körülötte történő dolgokat.

Amint eljutnak agyáig a szavak, bólint egyet és bátorító mosolyával köszön el Baekhyuntól és Jongintól.

A következő pillanatban bezárul az ajtó és egyedül marad a hatalmas házban.

Szóval égetés…

Jongin szinte bogarat ültetett a fülébe, képtelen kiverni a fejéből a hallottakat és a gondolatot, hogy erre simán képes lenne ő is. Korábban már hallott ilyesmiről, hogy a vérzést így állítják el, pont úgy, mint az elfertőződést. Persze ehhez szakemberek kellenek és olyan eszközök, amikkel száz százalékos eredményt ér el, viszont… nincsenek se szakemberek, se száz százalékos eredmény. Ezzel tisztában van.

– Basszus – sóhajt egyet és a kanapéról felállva a konyhába sétál. Tűz és vas kell. Pontosabban csak vas, tüzet tud rakni a konyha járólapjain is.

Minseok világ életében értett a főzéshez, isteni ételeket készített. Az egész hatalmas felfordulás előtt ő volt az egyik legjobb szakács a környéken, szinte mindenki ismerte a nevét. Főleg esküvőkre és más fontosabb ünnepekre hívták, de akadtak olyan emberek is, akik az anyagi hátterüket tekintve megtehették, hogy egy-egy hétre felfogadták, mint a család személyes szakácsa. Kiváló volt, majdnem a legeslegjobb!

Ebből kifolyólag tudja, hogy van olyan serpenyő, ami öntött vasból készül. Ebből kifolyólag tudja, hogy fekete serpenyőt kell keresni, mert azok a legjobbak. Lehet kicsi, lehet nagy, a méret mindegy.

A konyhaszekrényben hamar rá is lel egyre. Számításai szerint ez lehet a legkisebb, hiszen a többit megnézve ennél már csak nagyobbak vannak egymásra téve, mintha valaki direkt úgy rendezte volna a múltban, hogy egy kúpot adjon ki a gyűjtemény.

A kis serpenyőt leteszi a földre és a helyiséget elhagyva felsétál az emeletre, egyenesen a háló felé viszik a lábai. Az ajtó tárva-nyitva áll előtte, habozás nélkül besétál a mogyoróbarna színnel kikent szobába és fejben már tudja is, mit keressen. A franciaágy mellé sétál, hogy az apró, ovális alakú éjjeliszekrénynek titulált négy lábon álló bútordarabot elvigye. A súlya könnyű, erőfeszítés nélkül felkapja és azzal a vállán visszamegy a konyhába. Leteszi a járólapra és a jobb lábát felemelve rátapos az egyik tartó oszlopra, ami alig haladja meg a fél métert. Menten kettétörik a nagy nyomás végett és Minseok arca elégedettséget tükröz.

Megcsinálja ugyanezt a maradék három lábbal, majd a falappal is, amit a négy oszlop tartott. Egy kisebb máglyát alakít ki a konyha közepén, a pulton talált papírokat a máglya alá helyezi.

Zsebének legalján pihen egy öngyújtó, amit nem haboz rögtön kihúzni onnan. Vesz egy mély levegőt, lehunyja a szemeit, elszámol háromig, aztán pilláit felnyitva meggyújtja a papírokat. A vékony anyag rögtön lángra kap és egy-kettő után már a félbetörött oszlopdarabok is meggyulladnak a kiálló kis szálkák végett.

Minseok vár és vár és vár. Türelmesen vár, és amikor már elég nagynak tűnnek a lángok, leveszi magáról a fölsőjét. Fintorogva tekeri le karjáról a kötést, amivel mindeddig takarta a harapást. Fáj, ahogy az anyag leválik a gennyedző sebről, de elnyomja magában a feltörekvő nyögését. Nagyokat lélegzik, az orrán szívja be a levegőt, míg a száján fújja ki az elhasználtat.

A seb körül a bőre elszíneződött. A lila és a zöld árnyalatai tarkítják őt, a harapás közvetlen közelében már hulla színe van. Egy futópillanat erejéig összeugrik a gyomra és eluralkodik rajta a pánik, de hamar orvosolja a helyzetet. Markába veszi a serpenyő és tekintetét elvéve a sérülésről a tűznek szenteli minden figyelmét. A lángnyalábokba mártja az öntött vasból készült serpenyőt és újból csak vár.

Jonginnak és Baekhyunnak tengernyi időre van szüksége ahhoz, hogy eljussanak a házig, átkutassák, bepakolják a fontos dolgokat és élve visszajussanak a táborhelyükhöz. Nem is fogják megtudni, hogy mi történt, egyszerűen csak egy sebet fognak látni, ami ott fog éktelenkedni Minseok bőrén élete végéig. De… kit érdekel? Ha ez egy lehetőség arra, hogy túlélje, hát muszáj megragadnia és kihasználnia.

Az idő telik, és a két fiú még mindig nem tért vissza. Minseok először arra gondol, hogy felfalták őket a torzszülöttek, majd arra, hogy végeztek egymással. Egy másodperc erejéig mosolyog a buta gondolatán. Mindenképp egymás keze által halnának meg, ha úgy adódna, efelől semmi kétség.

Minseok nagy levegőt vesz, és a serpenyőre néz. A vas már-már izzik, iszonyat forrónak tűnik. Ekkor érzi csak meg, hogy egy izzadtságcsepp végiggurul az arcán, majd ezt követi a következő és az azutáni. A szobában már igen meleg van, mert bár kicsi lett a máglya, mégis elegendő hőt termel ahhoz, hogy szaunát csináljon a konyhából.

Minseok letörli homlokáról a testnedvét, majd az összehajtott pólóját a szájába veszi, fogaival erősen ráharap a pamutra. Most vagy soha. A karját kifordítja, hogy rendes rálátást kapjon a sérülésre és egy pillanatnyi reménykedő ima után kiemeli a tűzből a serpenyőt.

Habozás nélkül a sebre nyomja, mire olyan szintű fájdalom járja át az egész testét, hogy üvölteni tudna kínjában. Nem tűnnek fel neki a szeméből kibuggyanó könnyek, képtelen rájuk figyelni. Csak ő és a fájdalom, semmi más. Leírhatatlan, kibírhatatlan, szörnyű és borzalmas érzés. Égette már meg magát, de azok a balesetek csak egy-egy apró foltok voltak, míg ez… hihetetlenül nagy felületnek tűnik az eddigiekhez képest.

A rakoncátlan gondolatait igyekszik összeszedni, fejben eközben tízig számol.

Három… négy… öt…

Nagyon-nagyon fáj, úgy érzi, nem fogja kibírni azt a pár másodpercet.

Hat… hét… nyolc…

Már csak egy kicsi, már nincs sok!

Kilenc… tíz…

És vége. Amint elveszi a karjáról az égető serpenyőt, eldől, és levegő után kapkod. A fájdalom túl nagy arányban uralja a testét ahhoz, hogy akár egy mozdulatot is tegyen.

Pillanatokkal később elájul az őt ért sokktól. A serpenyő a földön csattan, a máglya egyik tartó oszlopa összerogy.